Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Kabdebó Tamás: Tízparancsolat

napról a másikra megbukott a kommunizmus. Kiiktattuk félelmeink közül a világháborút. Milyen apróság ezekhez képest a beszédünket belepő trágár generál szósz, vagy az önbecsmérlő káromkodás?

Talán visszavonul mindkettő - hisz így lenne rendjén - a lelki betegek lelki csarnokaiba, akik belső feszültségeiket igyekeznek feloldani általuk. Hiszen mintha igazság is szorulna ebbe a kifejezésbe: Meghallom hogyan és mit beszélsz, megmondom, hogy szolgál az egészséged.

Befejezésképpen vessük föl a kéi'dést: bűn-e a káromkodás a XX. század végén?

Feleljünk úgy, hogy először lefejtjük a káromkodás mellől az „Isten nevének hiába vételét”, vagyis Isten emlegetését mindenféle pozitív vagy negatív konnotáció nélkül. Ez ma már bizonyosan nem számít bűnnek a fundamentalista körökön kívül.

Az úgynevezett „mocskos beszéd” a nemi élet elemeinek emlegetésétől az ember-káromlásig ugyancsak nem bűn, nem vétek.

Következményeiben ártalmas lehet ha sértésnek minősül és bosszút vált ki.

Bűn az, amit egy adott társadalom annak vél, s amelynek negatív következményeitől fél vagy legalábbis ódzkodik. A keresztény és posztkeresztény rétegek egy adott társadalmon belül ezideig idegenkedtek a káromkodás szokásától, mely kétségtelenül és főleg bizonyos körökben egyre terjed. Amit a társadalom - ha átlagosan is — elutasít, azt egyben elvetendőnek is tart, még akkor is, ha a bűn (vagy vétek) elkövetőire nem mér büntetést. Ilyen értelemben a káromkodás ma is bűn, hiszen bűn az, amit a társadalom az írott és íratlan (de feltételezett) erkölcsi kódex szerint annak ítél.

Az „Isten nevét hiába ne vegyed” egykori parancsa ma már — még legszélsőségesebb formájában is - komoly intelem csupán. De ez az intelem ma is az egyetlen olyan figyelmeztetés, amely a szó erejére utal és ez köti össze Mózes korát a XXI. századdal.

III. Kinek, minek szenteljed?

Ha az igaz Isten imádatát és a bálványimádás elvetését egyetlen parancsolatként fogjuk fel - mint teszi ezt a katolikus szokásjog alapján írt katekizmus -, akkor az Istenre vonatkozó intelem: „Megemlékezzél arról, hogy az Úr napját megszenteljed” a dekalógus harmadik parancsolata lészen. Az Isten (és hű íródeákja Mózes) itt, vagyis az Exodus XX, 12-17-ből, azaz Deuteronomy V, 6-21-ből kivonatolt tízparancsolatban nem határozza meg, hogyan imádjuk Istent, milyen szertartásokkal, csupán megnevezi a neki szentelendő hetedik napot. Ez a kivonatolás görög egyházatyák mesterfogása volt. Egyrészről valóban a legfontosabb erkölcsi törvényeket állították fókuszba a tízre redukált parancsolattal, másrészről a tízzel ki lehetett kerülni a szokásokat törvénnyé szentesítő mózesi parancsok dandárját.

Tudvalévő, hogy a zsidók szombatját a keresztények vasárnapra, vagyis a hét első napjára cserélték - és ismeretes a Francia Forradalomnak az a kísérlete, hogy a naptár átrendezésével minden tizediket jelölte meg szünnapként. A kísérlet kútba fulladt, a keresztény kalendárium világérvényűvé vált,

940