Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Kabdebó Tamás: Tízparancsolat

mat felszabadítsa prüdériája alól, anélkül, hogy övön aluli ütéseket mért volna rokonaira vagy olvasóira. A profán misével kezdődő Ulysses című egyhuszon- négy órás regény művészi leleményességét megsokszorozza (mint echo a kiáltást) a Martello toronyból ma is az odalátogató elé táruló kinetikai élmény: az ott örökké hullámzó tenger táncolása, zúgása. Joyce a pajzánkodástól kezdve a női orgazmus leírásáig olyan ötletességgel kapcsolja össze a természet jelenségeit - melyből vétettünk - az emberi természettel, hogy a századelőn túl merész aktusok leírása megidézett és megigéző szófordulatokkal „eszközöltetik”, s ezáltal mindennemű olvasó szókincsét és percepcióját gazdagítja. Joyce Rabelais szellemi utóda, amennyiben egy szótár részletességével és egy fűszeres aprólékosságával képes lajstromozni a mindennapi élet jelenségeit.

A jelen sorok szerzője tehát nem az „erkölcsi fertő”-től félti az irodalmat vagy annak művelőit — hisz mindenki úgyis annyi pornográfiát emelhet be magának az internetről, amennyit akar -, hanem az elsivárosodástól, az unalomtól. Ha az ábrázolás, leírás, megjelenítés, párbeszéd és konfesszionális versmondás során periodikusan a nyelv mélyén elhelyezett trágya-szavakhoz folyamodunk, akkor úgy járunk, mint a varjúvárak vidéke: elköltözik onnan a sok csíz, pintyőke, rigó, sármány - magyarán a lehetséges nyelvi zenekar megannyi énekes madara. Ha beszédünkbe már-már automatikusan beiktatjuk a káromkodás durungjait, a természetes ritmus felborul, az érzelmi rezdülések finom hullámait elnyeli valami, a kábítószer erejével ható effektus.

Számomra dermesztő, hogy fiatal iskolás lánykák milyen ordenáré robotizmussal élnek ugyanazokkal a kloroform-hatású bestiális kifejezésekkel, amelyeket nyilván mástól és szüleiktől hallanak. Könyvespolcomon két kötet simul egymáshoz. A

II libro di Cortegia.no (Az udvari ember könyve), Baldas- sare Castiglione XVI. századi műve, és az Inzultusok Szótára, a mi évtizedünknek elejéről. Míg a jó olasz illemtanra, a választékos kifejezések kellő, illő, megfelelő, tehát udvarias használatára oktatta kortársait, az Inzultusok Szótára arra oktat, hogyan lehet választékos kifejezésekkel ellenünket inzul- tálni. „Ha megmosná a nyakát, kitekerném azt”, mondta az egyik oxfordi a másikra. ,Henry James a legkellemesebb öreg hölgyek egyike volt, akikkel találkoztam” jegyezte meg William Faulkner. .Könnyebb a higanyt villára tűzni, mint vele boldogulni”, jegyezte meg De Valérára Lloyd George. A szókimondás, habár sértő de szellemes, az aljas szavak és a káromkodás elbutító nadragulya leve helyett változatosságot ad a századvég emberének. Az elsat- nyulástól félünk. Attól, hogy a szabadság álarcában, a függetlenség köntösében tetszelgő pornográfus és káromkodó rákényszeríti megbénított környezetére a kakafánia mérgesgázát. Nemcsak a levegőt szennyezzük autóink kipufogóival, hanem a nyelvet gázosítjuk el ugyanígy a trágyaállagú beszéddel, írással.

Instállom: akár van Isten, akár nincsen, nem illő cselekedet a katedrális- ban az, ami a latrinán természetes. Ha igen, akkor beteljesülhet az ószövetségi átok: alámerülhetünk a szennyben. („Mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül”, mondá Mózes.)

Ám elképzelhető, hogy a XXI. század hajnalán megtanulunk ismét disz- tingválni, azaz navigálni a fundamentalisták álszemérmes látszat tükörfelületei és a társadalmi érintkezés vízrendszere között. Ez a kultúrvajúdás, amiben most leledzünk, szülhet egy újabb fordulatot. Senki nem várta és egyik

939