Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Kabdebó Tamás: Tízparancsolat
A beszéd eldurvulása világjelenség. Egyes teokráciák és fundamentalista hitet valló államoktól eltekintve a „csúnya beszéd” már-már a köznyelv része lett. Afrikában, ahol az átkoknak sokhelyütt ma is varázserőt tulajdonítanak, és Keleten ott, ahol az élretörő világnyelv az angol, de még nem uralja a mezőnyt, az emberek részben óvatosabban, részben pallérozottabban beszélnek. Assamban, Tibetben, Keralában, Thaifóldön az alja beszédnek van egyfajta tabu jellege, melyen csupán a nagy, a kitöréseket szentesítő belső indulat tör át. Másutt, főleg Európában és Amerikában mindössze fokozati különbségek léteznek. Az arab a szamara vagy a tevéje, a gaucho a lámája testrészeivel kívánja azt elleneinek, amit a magyar — akár ősi kultúrhagyományként - a lóra és az emberre vonatkoztat. A beszélt nyelvhez - járulékképpen, vagy éppenséggel a szavak helyettesítéseként - különböző gesztikulációk járulhatnak. Számomra legismertebbek a magyar, az olasz és az angol-amerikai példák. Ez a típusú beszéd az illemkódexben fokozatos változásokon ment át. A század elején mocskolódás- nak, a kocsma, az őrmesterek és legfeljebb az „utca” nyelvének számított. Az Első Világháború alatt és után még nem nyert polgáijogot az állati testrészek vagy kopuláció módozatainak emlegetése és mutogatása, mely kifakadás gyanánt manapság már-már elfogadhatóvá vált. Ugyanakkor a mozdulatokkal kifejezett nyelvi gesztus - mely bizonyára a legősibbek egyike - nemcsak a „rosszra”, hanem annak feloldására is vonatkozhat. Az olaszban ismeretes iat- tatura az átok, vagy a megátkozott átok-ragályának feloldása. A Második Világháború után - minálunk elsősorban orosz példára - az „aljas” kifejezések a diáknyelvbe is betüremkedtek, mint ahogy az argóban már szinte lepedék formájában benne voltak. Az ötvenes évek nagy magyar nyelvészének, Bárczy Géza professzornak irányítása alatt Elek György egyetemi évfolyamtársammal kettesben összegyűjtöttünk kétezer magyar „urbánus népnyelvi” szót és kifejezést - ez volt az akkori idők amelioratív zsargonja a jazznyelvre. A kétezerből tíz százalék a nemi élet hogyanját és mikéntjét vette célba. A „szeretkezés” szóra nyolcvannégy szinonimánk volt 1953-ban. A meglepő ebben nem a kifejezések sokasága volt, hanem azoknak találékony mivolta. Három-négy szótól illetve kifejezéstől eltekintve a többi nemcsak „szalonképesnek” hatott, hanem egyben humorosnak és ötletesnek. Ez még szembetűnőbb lett számomra utólagosan; az angolszász, illetve anglophone világban, ahol életem utolsó kétharmadát leéltem, az egykori argot és a nemi köznyelv legjobb esetben tíz kifejezést használ, melyből egy - a legközönségesebb - a legközhasználatúbb. Angolul például aligha lehetne megírni a „Toldi” sikamlós változatát, hisz az obszcénül megkreált nyelvhasználatban a sok kifordított allegória és torzkép mesterségesnek hatna. Am magyarul is főleg azért „vicces”, mert a képes képtelenség szürreális fordulataival él. Ennek kapcsán mérlegelnünk kell a következő nyilvánvaló különbséget. A régen nem szalonképesnek tartott szavakat és kifejezéseket lehet tréfásan és szidásképpen vagy undort kifejezve használni. A tréfás használat egyetlen hátulütője, hogy az erős kifejezésekkel humorizáló egyén kiszorítja beszédmodorából az ügyesebb, választékosabb fordulatokat. Az undor undort kelthet, szidás veszekedést szíthat. És csak úgy általánosságban, hogy a kurva életbe? Apologetikára van szükség. Ez a közép-európai élet, az Első Világháborútól a 936
