Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Kabdebó Tamás: Tízparancsolat
kommunizmus fölbomlásáig kiérdemelte ezt a (néha az ennél is erősebb) kifejezést. Nyugat-Európában a dolgok helyrerázódtak, minálunk az üledék - mint a Duna megmérgezett vize a gátak fölött - körbe-körbe forog. A nyelvüket és/vagy kultúrájukat megtartó délamerikai indiánok - gondolok itt a brazíliai nambikwara törzsbeliekre, a guyánai Wai Wai indiánokra- értesüléseim szerint soha nem szidják „Istent”. A nambikwara átok grafikus, kézzelfogható és ilyen típusú: „nyilat beléd, horgosat!” A Wai Wai törzsek részben Guyánában, részben Brazília északi részén találhatók, a többségük ma már keresztény missziós állomásokat körülvéve lakik és Krisztus hívő (is): a kisebbség fönntartotta törzsi szerkezetét és — hely- lyel-közzel - ősi vallását is. De a „megkeresztelkedettek” sem adták föl a szellemhitet, és a kenaimától való félelmet és függést. Az Isten „Kan Wanori”, a Keresztény Isten is (csupán) a legnagyobb, a leghatalmasabb szellem. Értesüléseim és saját tapasztalatom szerint a Nambikwara, a Wai Wai (de a Wa- pishana vagy a Makuski) sem veszi .hiába Isten nevét”, ha úgy tetszik a Nagy Szellemét. Hát akkor hogyan tölti ki szóban, átkokkal dühét? ,Az ördög vigyen el”, mondjuk mi, s ez, a középkorban még nagyon komolyan vett szólás elnépiesült azóta és enyhe, megbocsátható, csip-csup bosz- szantásokért kijáró kifejezés lett. Ezzel szemben, a fenti „természetibb” népeknél a „kenaima vigyen el” átok a mi középkori hitvilágunkkal egyenlő erejű, és akkor nagyon is plasztikusan elképzelt ördög lehetne az indián kenaima megfelelője. Az amerindián hitvilág kenaimája olyan erős, hogy a törzs varázslójának minden tudományára szüksége van, hogy karmaiból olykor kimenekítsen egy megátkozott indiánt. Az amerindián, a maga kulturális bázisán- és a latinamerikai társadalomba való integrálódás előtt — fel sem tételezi, hogy az Isten szidásának bármi értelme legyen. A hitvilág úgy van megszerkesztve, hogy a rossz kiosztása, elvégzése, joga a kenaimájé - azaz az ördögé. Övé a földi hatalom, vele lehet ijesztgetni, őt kell szidni. Vissza közép-európai kultúránk fokozataihoz. A negyvenöttel felerősödő konverzacionális eldurvulás egy jó ideig a beszélt nyelv szférájában maradt. Az ún. irodalmi nyelvbe igen esetlegesen csusszant bele egy-egy „malac”-nak vagy „disznódnak elkönyvelt szó, kifejezés; káromkodás úgyszólván soha. Anyanyelvűnkön ez talán a hetvenes években fordult először elő és Nyugaton. Azóta ismét elmúlt huszonöt év s a határon túli a határon belülivel olykor istenkáromló szitokszót ért. Az Istennek közömbösen ,hiába vett” neve mellett tehát - elsősorban szóban, beszélgetésben, jópofáskodásban, egyelőre még ritkán írásban vagy az „irodalomban” - meglapul, megül a káromkodás. Am bármennyire is visszatetsző ez nekem, nem szeretnék az erkölcs-csősz kétes mentéjében hivalkodni, hiszen be kell látnunk, hogy egy szekularizált világban, ahol az agnoszticizmus már-már átveszi - legalábbis Nyugaton - a hitélet stafétabotját, közel sincs akkora súlya az Isten drasztikus szidalmazásának, mint korábbi keresztény korokban volt. Persze, a vallásos ember fülét ma is sérti, ha hitetlen felebarátja fűnek- fának elmondja az Istent, vagyis nincs tekintettel az ő hitére. Gondoljunk arra, milyen erős a viszolygásunk, ha valaki nevén nevezi apánkat, anyánkat, és úgy szórja fejünkre, legkedvesebbjeinkre a szidalmat, az átkot. Ha a kor miliőjében az „apád ilyen olyan”-ra célzunk, ez hangsúlytól függően lehet még tréfa 937
