Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Bodor Béla: Az ihletett szoftver

a választott szavak nyelvi affinitás szerinti kiválasztása volt, és nem a szűkítő pontosság. Ezt természetesen nem tekinthetjük hibának. Azt lehet mondani, hogy ennek a verselési eljárásnak ez az egyik meghatározó műfaji sajátossága.

Gondolatilag egységesnek mondható például a 12166. számú: Már ide nem jön senki se. Nem jön, mert csak az Isten / jönne, ha volna, de nincs. Fingik a bálnavadász." Hogy pontosan mit jelent a (lényegében mindössze) két kijelentés egymás mellé állítása, azt nem tudom, de könnyen kitalálhatunk ideillő érveket, kezdve onnan, hogy a bálnavadász bélműködése az anyagi létbe kényszerítettség megalázó volta fölött érzett elkeseredés gesztusa és ebből következően a transzcendencia létének szomorú elutasítása, egészen addig, hogy Isten létének megvető tagadását fejezné ki a bálnavadász ezzel a triviális gesztussal. Nem gondolatot, hanem hangulatot közvetít tehát a vers, ami a lírának evidens sajátossága, és közlendőjét ironikusan, szarkasztikusán fogalmazza meg, ami az újabb korok disztichon-irodalmának általános ismérve, hiszen tudjuk, hogy az eredetileg sírversként szolgált versforma később a gúnyos tartalmú epigrammák leggyakoribb alakzata lett.

Hasonló gondolatiságú, ugyanakkor kevésbé meghökkentő, az előbbihez hasonló durva hangnemváltást nem tartalmazó darab a 7318. számú, mely így hangzik: „0, magas ég! Nedves rongy volt az igénk, velejéig / ronda! A könny elfolyt. Elünk szótalanul.” Igazság szerint, ha azt a gondolatot, melyet kiolvasok ebből a versből, a szóelemek többirányú kapcsolhatóságának szempontját figyelmen kívül hagyva kellene megfogalmaznom, nem írtam volna le a velejéig ronda fordulatot, mert egyrészt szóláskeverést foglal magában, hiszen velejéig romlott szokott lenni valaki, és sohasem valami; másrészt ezt a szólást sem alkalmaztam volna egy rongyra, mert a rongy, jóllehet metaforikus többletjelentésű szó, mégis túlságosan kézzelfogható ahhoz, hogy ne érezzük komikusnak. Ezt a frázist elhagyva, és feltételezve, hogy találni lehetne a helyére valami, a vers egészéhez hasonlóan expresszív fordulatot, nagyon erős darabbá alakíthatnánk. Persze így is hangulatos, gördülékeny, és a patetikus indításból a száraz, szikár befejezésig vezető nagyon rövid, tehát igen meredek ív komoly gondolati erőt sugall.

A Hódolatok sorozat esetében az első dolog, ami elgondolkodtatja az olvasót, maga a versforma. A felező tizenkettes a XIX. századi népies-romantikus irányzatoknak a nyolcas mellett a legtöbbet használt, s így a legelcsé- peltebbé tett alakzata lett. Olyannyira így van ez, hogy a magyar verstanok ezt a formát (négysoros, párrímes változatában, és szinte mindig ebben a változatban használja, aki használja) Toldi-vers néven emlegetik. Néhány, általában a korábbi irodalmisággal valamiféle párbeszédet folytató munkától eltekintve ezeket a versfajtákat csak a legtájékozatlanabb dilettánsok használják. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy komoly költő nem parodisztikus szándékkal elővegye. Papp Tibor kísérletében a legfeltűnőbb vonás az erotikus han- goltság hangsúlyos jelenléte. Mellbimbód peremén ácsorog a szellő...”; „Combod kapujában mángorlófa fekszik...”, és így tovább. Egyfajta népies ízük is van ezeknek a verseknek, elsősorban az olyan kifejezések jóvoltából, mint a mángorlófa, az elkanászosodtam, vagy a kicsi ködmön. Ezek így együtt a travesztált Toldi-parafrázist is eszünkbe juttatják, de a hangulatuk egészen más: játékosságuk és pajzánságuk ellenére sokkal komolyabbak, érzelmileg összetettebbek. Ugyanakkor nem igazán indokolt, hogy hosszabb párrímes ré920