Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Bodor Béla: Az ihletett szoftver
Papp Tibor versterméséhez képest a teljes magyar irodalmiság valamennyi műfajával és kiadványtípusával együtt is alig észrevehető morzsa marad. Azt gondolom, hogy ez a tény van annyira botrányos, mint Nitsch marhavérrel bekent lepedői. O a műalkotást mint absztrakciót bontotta rétegekre, és eltávolította egymástól ezeket a rétegeket, így nem tudjuk többé megnevezni a mű ontológiai státuszát, megjelölni a mű létezésének módját, helyét és idejét. Ha jól odafigyelünk, észrevehetjük, hogy Papp Tibor egy másik szentséget, az alkotó személyét darabolta fel, és ezeket a darabokat távolította el egymástól kapcsolódásmentesen. A műalkotás elsőként egy nyelvi szabályrendszerben, másodszor egy szókészletben, harmadszor egy poétikai hagyományban áll benne. Benne-állásá- nak azonban az az alapfeltétele, hogy alkotója megtartja ebben a pozícióban. Az alkotó ugyanis nagyon kevés kivételtől eltekintve nem alkot új szavakat, nem számolja fel a nyelv szabályrendszerét, vagy ha — avantgardista lévén — tesz is ilyesmit, a roppant gazdagságú szabályrendszernek csak néhány elemét iktatja ki, és ez a kiiktatás is csak ritkán teljes és konzekvens. Csak a legradikálisabb dadaistáknál találunk egy-két ilyen kísérletet, és ezek sikeressége is kétségbe vonható. Sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy az alkotó, tenmaga benne állva hagyomány-jelenében és érzéklet-jelenében - tehát egyfelől nyelve és kultúrája irodalmiságának pillanatnyilag érvényesként ismert normarendszerében és a benyomásoknak abban a szüntelen folyamában, amivel érzékszervei árasztják el eszméletét, a versírás pillanatában adott lelki, érzelmi és értelmi hangoltság állapotának kitetten -, sokkal kevésbé teremt, mint amennyire alkalmaz és kiválaszt. Papp Tibor megelőlegezi a kiválasztás valamennyi szintjét. Amikor versgeneráló programjait kidolgozta, meghatározta, hogy mely szavakból kell állniuk a verseknek; hogy melyek azok a nyelvtani szabályok, melyeket alkalmaz; és hogy miféle poétikai alakzatokat óhajt kitölteni ezzel a nyelvi anyaggal. További kiválasztási lehetőséget pedig nem tartott fenn magának: gépe valamennyi ily módon elkészíthető verset megszerkeszti — a költő által használt szóval: legyártja -, pontosabban ezt már meg is tette, csupán a megjelenítés van hátra, ami nem a program, hanem a kiszolgáló készségek dolga, a monitoré, melyen a szöveg megjelenik, mielőtt megkereshetetlenül visszahullana a memóriába, vagy a nyomtatóé, mely papírra írja a véletlenszerűen kiválasztott darabok sorozatát. Ez a lehetőség egyébként eredetileg kizárt, legalábbis a Disztichon alfa esetében: a költő (a szemléltetés szempontjának engedve) alkalmilag felülbírálta a saját szigorú szabályát, mely tiltja az egyes darabok kiemelését, rögzítését vagy másolását. De ha már megtette, alkalmat teremtett nekünk, hogy úgy vegyünk szemügyre néhány darabot a számítógép által generált tömegből, mintha azok magukban álló, hagyományos módon alkotott darabok lennének. Először a nyomtatásban megjelent disztichonok felett érdemes szemlét tartani. Az első benyomás a ritmikai és általában véve verstani hibátlanság, és a gondolati, főként logikai lazaság kettősségében ragadható meg. Később, amikor röviden megpróbálom ismertetni a versek szerkezeti sémáját, talán érthetőbbé válik ennek a metrikai precizitásnak a „megoldókulcsa”. A logikai lazaság szintén innen ered: minthogy egy-egy szónak vagy szókapcsolatnak jó néhány továbbihoz kell értelmesen illeszkednie, a költő célja értelemszerűen 919
