Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Viktor Pelevin: Ivan Kublahanov

káig ismételték egyazon hangokat, és a káoszból az általa megismert szavak hordozta csodálatos világ bontakozott ki, amelyet árnyak népesítettek be, és ő volt az egyik árny.

Hamarosan megtette az első lépéseket ennek az álombéli világnak a felszínén, és tökélyre vitte az árnyakkal való érintkezés varázsos művészetét — erre ugyanazok a szavak szolgáltak, amelyek a világot alkották.

Ébren gyakran föltette magának a kérdést, hogy honnét támadnak azok, akik benépesítik álmai illuzórikus terét. Előfordulhatott volna, hogy egyszerűen csak álmodja őket. És az is előfordulhatott volna, hogy más álmodja őket - de ki? Egyszer, a felébredés küszöbén még az a fantasztikus gondolata is felmerült benne, hogy ő nincs egyedül a világban, és még létezik valaki, akivel csak álmában találkozhat, de nem volt rá módja, hogy megvizsgálja ezt a lehetőséget - például átnézhetett volna a válla fölött, hogy nincs-e ott valaki, de meggyőződni, hogy valóban létezik ez a valaki, ahhoz sem lehetősége, sem válla, sem háta, sem irányok nem léteztek, amelyekbe nézni lehetett volna.

Azonkívül a társai, akikkel együtt volt álmában, csak akkor jelentek meg, amikor megvilágította őket a figyelme, és nem volt rá semmi bizonyíték, hogy a fennmaradó időben is léteznek. Persze, a többiek létezéséről való gondolat csak félálmában tudott megszületni; éber tudata számára teljesen világos volt, hogy a „többiek” fogalma ugyanolyan ostobaság, mint a „tér” és az „idő”, és létezésükhöz elengedhetetlen az álom fantazmagórikus világa.

Igaz, volt még egy lehetőség: a többiek esetleg azokból az álmaiból jöttek, amelyekre nem emlékezett, és ebben az esetben nemlétük státusza fontosabbá vált. De mindez tulajdonképpen lényegtelen volt.

Az álom rövid pillanatait sűrű események töltötték ki. Egyszer megtudta, hogy az őt körülvevő árnyak hogyan magyarázzák az ő létrejöttének okát, és nem győzött infernális humorukon nevetni, amikor felébredt. Egyúttal az árnyak azt is elmagyarázták, hogy előbb vagy utóbb eljön az ő vége - közben saját tapasztalataikra hivatkoztak, ami szintén vicces volt. Sok más dolog is történt, de különösebben nem emlékezett rájuk, amikor felébredt.

Hamarosan azt álmodta, hogy teljesen felnőtt. Ekkorra már úgy felgyorsult az idő, hogy a születése óta tartó kísérteties élete sokkal rövidebbnek tűnt annál a végtelen számú és végeérhetetlen álomnál, amelyeket az anyaméhben látott.

Az álmairól töprengve arra a következtetésre jutott, hogy valódi természetük megismerhetetlen - lehet, hogy az őket jellemző csodálatos logika és harmónia az ő tulajdon tudatában született, amelynek tükördarabjai kaleidoszkópot alkottak, és a kaleidoszkóp képes volt szimmetrikus képet létrehozni a káosz formátlan darabkáiból.

De az álom legfantasztikusabb attribútuma egy név volt, egy betűkombináció, amely az ő árnyát megkülönböztette a többitől. Felébredvén szeretett arról töprengeni, hogy éppenséggel mit jelent az a két szó, hogy Ivan Kubla- hanov. A következőkre jutott.

Ivan Kublahanov: egyszerűen múlékony forma, amelyet felvesz a névtelen tudat, de maga a forma semmit sem tud erről. Ennek a formának élete, akár a többi árnyé — szinte merő egy szenvedés. Természetesen ez a szenvedés múlandó és nem igazi, de hát ugyanilyen maga Ivan Kublahanov is, aki semmit

906