Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Viktor Pelevin: Ivan Kublahanov

sem tud saját illuzórikus voltáról, mert valójában nincs az, aki tudna saját illuzórikus voltáról.

Ez megoldhatatlan és megkerülhetetlen paradoxon volt. Ivan Kublahanov valódi természete szerint a boldogság atomjaiból összeálló szenvedés, a halhatatlanság atomjaiból összeálló halál; nem érti, hogy ó' egyszerűen egy nem is túl érdekes álom, és gyakran lázadozik a sors ellen, mert azt hiszi, hogy van sorsa. Hasonlít egy vízzel elárasztott hajórekeszhez, amely el van zárva a többi rekesztói. A hajónak teljesen közömbös ez a rekesz, sőt, ha jobban belegondolunk, ez a rekesz is része a hajónak, de a hajón lévő ember azonnal elfelejti ezt, ha bekerül az elárasztott rekeszbe: ott a Kublahanov nevű vízbefúlt- nak képzeli magát, és csak akkor tér magához, amikor kikerül a rekeszből — és ekkor az is kiderül, hogy az elárasztott rekeszben töltött pillanatok egy efemer lény életévé álltak össze.

Bár Ivan Kublahanov mindössze a tudat felszínének fodrozódása, de amikor ez a fodrozódás létrejön, akkor rettenetesen szeretne élni, abban az őszinte hitben, hogy valóban létezik, sőt még azt a tudatot is önnön attribútumai egyikének tartja, amelynek a felszínén végigfut a fodrozódás.

Az álom előre száguldott, és világos volt, hogy amikor véget ér, Ivan Kublahanov vége is elérkezik. Sehogy sem lehetett rajta segíteni. Számára most nem létezett felébredés, mert ő maga volt az álom, amelyből fel kellett ébredni. A felébredés Ivan Kublahanov nyomtalan megsemmisülését jelentette volna, aki furcsa életében attól félt a legjobban, hogy megsemmisül, bár - mivel élete álom volt - semmi olyasmi nem volt benne, ami megsemmisülhetett volna.

De sok szép dolog volt az álomban. Például az úgynevezett naplementék- olykor az őket figyelő Iván egy időre megszűnt önmagára gondolni, és ekkor csak az maradt, amit látott; életének ezek a pillanatai voltak legközelebb a valósághoz, ezek a pillanatok hasonlítottak legkevésbé álomra — az, aki Ivánt álmodta, Ivan szeme segítségével látta a horizont fölötti vörös sávokat, és ezekben a pillanatokban semmiféle, a szenvedés és remény keverékével telített Kublahanov nem létezett. Csak a naplemente volt és az, aki nézte, Ivan Kublahanov pedig átlátszó prizmává változott, amely csodálatosan szép színekre bontotta a realitást.

És egyszer aztán ez a prizma megszűnt létezni. Megszűnt az Ivan Kubla- hanovról szóló álom - Ivan Kublahanov természetes végéhez érkezett, amely után valami új dolog kezdődött, valami, ami ugyanolyan furcsa és lebilincselő volt, mint a születés utáni első pillanatok. Nagyon hasonlított a születésre ez az átmenet - megint valami alagúton kellett végighaladni, megint névtelen segítség érkezett kívülről, megint erős fénylobbanások voltak, és az elviselhetetlen gyötrelem először megint nyugalommal, aztán pedig a felébredés örömével keveredett. Aztán új álom kezdődött, amelynek a hőse már másvalaki volt, és Ivan Kublahanov emléke lassan eltűnt.

És az, aki valamikor Ivan Kublahanovról álmodott, furcsa sajnálatot érzett az iránt a valójában sohasem létező remény- és félelemcsomó iránt, aki azt hitte, hogy örökké élni fog, de nem tudta, hogy ez mit jelent. Hiszen Ivan Kublahanov legjobban önnön eltűnésétől félt, holott éppen eltűnése volt annak legfőbb feltétele, hogy az örökkévalóságba jusson.

Bár, ha jobban belegondolunk, még ez a félelem is teljesen alaptalan volt- hiszen Ivan Kublahanov korábban is teljesen eltűnt minden éjszaka, és an907