Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Hatiasvili Nodar: A csipkebogyó
- El tudnál vinni oda? Itt nagyon félek.- De hát ott azok a förtelmes békák uralkodnak...- Nem mindenkit teremtett jókedvében az isten, ezzel bizony meg kell békülnünk. És különben is, türelmesebbnek kellene lennünk egymáshoz - mondta kioktatóan a rózsa.- Könnyű másoknak prédikálni - felelte sértó'dötten a madár, megelégelve a rózsa okoskodásait. 0 százszorta jobban kedvelte a mezó't és a rétet a békák birodalmánál. És egyébként is, nem elég neki a maga baja, most még azok a gondok is rázúdulnak, amelyekkel a szeszélyes rózsa képtelen megbirkózni!- De hát ott nincs más, csak víz... - próbálkozott lebeszélni a rózsát az áttelepülésről.- A focistáknál bármi csak jobb lehet.- Én figyelmeztettelek, de te csökönyös vagy. Hajtsd hát a fejedet a hátamra. A rózsa kecsesen meghajolt, s igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Hamarosan már a tó felett repültek. Hosszasan keresgélte a rózsa a megfelelő helyet. A madár már elfáradt nagyon. Kérlelni kezdte a virágot, határozza már el magát, de az csak nem tudott dönteni. A madár végül lejjebb ereszkedett, búcsút vett, majd lepottyantotta utasát. A rózsa már az első este rájött, hogy megint rosszul választott. A békakoncert bizony nem réti szimfónia vagy fülemüle-csattogás, mellette aztán nem lehet pihenni vagy álomba szenderedni. És minden ingatag, sehol egy szilárd pont... A rózsa minden áldott nap a Mindenhatóhoz fohászkodott, hogy segítsen neki kikeveredni a mocsárból. S mintha könyörgése meghallgatásra talált volna, mert egyszerre, mikor az égbolton megjelentek az első csillagok, erős szél támadt, s felragadta a rózsát. Olyan sokáig repült, hogy már azt hitte, csillagtestvéreihez száll. Rég nem érezte magát ilyen boldognak és boldogtalannak egyszerre. Boldog volt, hogy váratlanul ismét találkozhat az övéivel, s szomorú, hogy el kell válnia a földtől. Először élte át ezt a kettősséget. A nagy sebesség, ami után csillaglelke annyira vágyakozott, földi valója számára kibírhatatlan volt. Reggel, álmából felriadva a rózsa látta, hogy egy hegytetőre keveredett. Megörült, hogy még mindig a Földön van, s életben maradt. Jó náhány kemény év jutott itt osztályrészéül, ahogy az a hegytetőkön már csak lenni szokott, ám nem is a kegyetlen időjárási viszonyokat volt a legnehezebb elviselnie, hanem az egyedüllétet. A benne élő nő sehogy sem tudott megbékélni a gondolattal, hogy már nem érdekes az emberek számára, s szépsége senkit sem késztet többé arra, hogy nap mint nap lehajoljon hozzá. Az utolsó meleg őszi estén, mikor a Nap készülődött lebukni a hegycsúcs mögé, a rózsa döntésre szánta el magát: „Nincs értelme tovább így élnem, hiszen már senkit sem nyűgöz le a szépségem... Meg kellene próbálnom legalább hasznot hozni... Nem is rossz ötlet - gondolta -, ezt tovább kell majd adnom az utódaimnak.” A rózsa helyén tavasszal egy csipkebokor hajtott ki. Míg virágzott, egy csöpp nyugalma sem volt, mert nem akadt bogár, amely meg ne látogatta volna, ősszel pedig, mikor beértek a bogyói, nemcsak az állatok szedegették termését, hanem az emberek is. Noha rettentően örült a látogatóknak, gyakran megszúrta őket tüskéivel. Hiába, sok maradt benne a rózsából. 900
