Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Hatiasvili Nodar: A csipkebogyó
HATIASVILI NODAR A csipkebogyó Birodalmában tett éjszakai körútjai egyikén a Hold felfigyelt arra, hogyan játszadoznak a kis csillagok. „Hát ők is bújócskáznak..., a felhők mögé rejtőznek” - mosolygott magában. A világ úgy van berendezve, hogy minden a játékkal kezdődik. Mint a legtöbb fiatal, a csillagcsemeték is fáradhatatlanok voltak és semmit sem vettek komolyan. — Kedves, drága jótevőnk — szólították meg, s a Hold ennyi kedvességtől egészen elgyöngült. - Szépen kérünk, engedd, hogy közelebbről megnézzük a Földet! Noha a Holdnak nemigen akaródzott elengedni őket, a csillagocskák olyan szépen ragyogtak rá, őszinte ártatlansággal és kíváncsisággal, hogy a Hold teljesen megzavarodott, s így felelt: - Elengedlek benneteket, de jól jegyezzetek meg három dolgot! Soha ne siessetek! Sose érintsétek meg a Földet! És végül, ne követeljetek társaitoktól többet annál, mint amit ők maguk is meg akarnak tenni! A csillagocskák az új kalandok kezdete előtti percekben - a Hold körül susogva - igaz ígéretet tettek, hogy az összes útravaló tanácsot megfogadják. Ám a Föld felé haladva néhányan nyomban megszegték Holdnak adott szavukat. Olyan sebesen repültek, hogy kihunytak, botlásuk tragikus következményével megvilágítva az égboltot. Balsorsuknak tanúi voltak a lassabban hulló csillagok és az eget fürkésző földi szerelmesek. A csillagokat társaik vakító hibája óvatosságra intette, a szerelmesek pedig igyekeztek gyorsan valami hasonlóan fényes és rendkívüli dologra gondolni, s biztosak voltak abban, hogy teljesülni fog... A legtöbb ember azonban, aki láthatta volna, mi is történt, egyszerűen aludt. Mint a sátorban alvó fiú. A fiút napközben bántotta társai kegyetlensége és igazságtalansága, éjjel, álmában viszont ő volt a legerősebb, a dédelgetett kedvenc, az igazság bajnoka. Mikor éppen a soron következő „vétkest” készült megbüntetni, felébredt, mert nevetésre lett figyelmes. Fülelni kezdett. Újra felharsant a nevetés, de most már többen kacagtak. A fiú kinyitotta szemét. A sátorponyván napfoltokra emlékeztető, kékes foltok táncoltak. Csodálkozásában és kíváncsiságában még a lélegzetét is visszafojtotta, s megtelt várakozással. A kacagás még néhányszor felcsendült az éjszakai csendben, aztán kiáltás harsant, a nevetés elült, a táncoló foltok eltűntek, s tisztán kivehető sírás ütötte meg a fiú fülét. Kikászálódott a hálózsákjából, óvatosan kibújt a sátorból. Egy kislány ült ott és sírdogált. — Hát te mit keresel itt? S miért sírsz? — kérdezte a fiú. — Már hogyne sírnék — válaszolta a lány. — Megérintettem a Földet, s most már soha többé nem repülhetek vissza csillagnővéreimhez. A fiú még mindig az álombéli hősnek képzelte magát. Kész lett volna bár898
