Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Koppány Zsolt: Az identifikáció metafizikája

Erről például egy szót sem szól Mijolla. Nem vethetjük a szemére, hiszen pszichiáter és nem teológus, de még csak nem is ezoterikus gondolkodó. Ezért egészítjük ki ezzel a lehetőséggel is lenyűgöző művét.

Végezetül álljon itt egy példa. Az öt gyilkosságáról elhíresült százhalombattai rém azt nyilatkozta a tévé bűnügyi magazinjában, hogy „Az nem is ember, aki nem hiszi, hogy ő maga az Isten. Aki eltűri, hogy fölötte állhat valaki...” És akkor döbbenünk meg, hogy József Attila - persze más előjellel - ezt már megírta egyik töredékében. „Oh, hittem volna inkább, hogy van isten, / minthogy van énnálam különb.” Mert valljuk be, mindannyian így vagyunk ezzel. Úgy, mint a gyilkos, úgy, mint a költő. A költő azonban utat jelöl ki számunkra, az egyedül járhatót. A hitet.

A bűnügyi szakember szerint a felettes én elnyomja bennünk a gonoszt. Ezért nem vagyunk mindnyájan sorozatgyilkosok. Igaz. Mi az a felettes én? Csak nem a lélek? De. Az. S ahol lélek van, ott Isten van, s hol Isten van, ott béke van, jóság, szeretet, ami azonban nem biztosíték a földi, evilági jólétre, biztonságra. Választhatunk is, meg nem is. Csupa-csupa ambivalencia. Egy szentnél persze föl sem merülnek ezek a kérdések. A gyilkosoknál sem. A köztük lévő spektrumban élőknek a legnehezebb. Örökös vita önmagunkkal és másokkal. Még az Istennel is.

Max Jacobot, a zsidó származású nagy francia katolikus költőt idézi Mijolla: „Csak saját családfánk ágain énekelhetünk tisztán.” Majd hozzáfűzi (nyilván igazat adva a költőnek): „mindenesetre nem halott fa ez: a család alkotta sejt az identifikációs fantazmák kibontakozásának és továbbadásának természetes közege.” Egyet is érthetünk. De azt azért tegyük hozzá, hogy mindezt még tovább alakíthatja az Isten, vagy éppen a hiátusa.

897