Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Koppány Zsolt: Az identifikáció metafizikája

tudat alatt tudja, érzi, hogy a legjobb „alanyt” fogta ki magának, mert ha az a férfi, ha borzalmas is külsőre, de erős belül. A gazdagságot csak elérte valahogy! Mégha nemtelen eszközökkel, akkor is. Nagy lesz tehát a valószínűsége annak, hogy az utódban a domináns férfi-gének fognak érvényesülni, vagyis az utód bátran világra jöhet, mert ő is meg fog élni a jég hátán is. És ez a lényeg. A fajfönntartás, akár az állatvilágban, az embernél is mindenekfölött elsődleges. Az idézett Don Juan esetében nem tudhatjuk, hogy az általa elcsábított nők akartak-e tőle gyereket? Mert abban biztosak lehetünk, hogy az egészséges nő még egy Don Juan esetében is fölismeri, érzékeny antennáival fölfogja, hogy ez a férfi identifikációs fantazmákkal él együtt, s nem vele, a nővel van, hanem a saját édesanyjával. Ez pedig már gyengeség, ez már a Pilinszky-féle naplemente-bevallás, ami az utódlás kérdésében visszahőkölés- re késztetheti a nőt. A világ filmművészetének egyik legnagyobb élő rendezője, Bernardo Bertolucci odáig megy A Hold című filmjében, hogy az anya, aki valósággal rátelepszik fiára, s bár elborzad azon, hogy csemetéje heroinista, a díler rábeszélésére (nehogy a fiú megvonási tünetekkel szembesüljön) visz haza egy adagot, csakhogy nincs tű, amivel beadhatná; az anya (aki operaénekesnőt játszik) szexuális simogatással próbálja álomba ringatni fiát, de például a vérfertőzésnek még a lehetősége sem merül föl. Az egész film, és e jelenetsor azonban nem föltétlenül anyakomplexus, a helyzet adja, de ettől függetlenül nem nevezhetjük egészségesnek. Hogy ez mijolla-i fantazmagória-e, azt nem tudni. Meglehet, az anyai aggodalom eszkalációja ez a gesztus. A fiú elméje nem tiszta, kábítószer hatása alatt áll, s lehet, hogy anyjában a puszta nőt érzékelte.

„Egy kakasimádó kisfiú”

Ferenczi Sándor a múlt század első évtizedeiben működő pszichiáter, a magyar pszichoanalitika úttörője volt. Barátság fűzte Freud-hoz, több mint kétezer levelet váltottak egymással, legfőképp szakmai kérdések kapcsán. Fe- renczit fölkereste egy hölgy, aki egy Árpádka nevű kisfiúról mesélt. A történet eléggé kusza, tulajdonképpen alig bizonyítható minden rétegében, de Ferenczi végkövetkeztetései aligha hagynak kétséget. 1910 nyarán Árpádka és családja osztrák fürdőhelyen tartózkodott, s az addig normálisan fejlődő, beszélgető kisfiú, aki akkoriban 3 és fél éves volt, hirtelen megváltozott. Egy dologra fókuszált minden figyelme, s ez nem volt más, mint a baromfiól. Attól fogva gágogott, kukorékolt, az anya attól tartott, hogy a végén elveszíti az emberi beszéd képességét. Visszatérve Budapestre. „Újságpapírosból kakasokat és csirkéket gyártott, megvételre kínálta őket, majd a vízvezetéki csap alá tartotta, és valamely késnek kinevezett tárggyal, rendszerint egy lapos seprővel, lemetszette a nyakukat, teljesen úgy, ahogyan ezeket a dolgokat a szakácsnőtől látta. Ezután megmutatta, hogy vérzik el a tyúk, s hangjával és mozdulataival mesterien utánozta a levágott baromfi haláltusáját. Ha udvarukban szárnyast kínálnak megvételre, Árpádka menten izgatott lesz, ki-be szaladgál az ajtón, s nem nyugszik, míg anyja nem vásárol belőle. Nyilvánvalóan az a vágya, hogy a vásárolt állatok vágatásánál jelen lehessen. Az élő szárnyastól ellenben nagyon fél.” Senki sem értette a dolgot, de Árpádka, hogy-hogy nem,

892