Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Vesztő vagyok. Vesztőhelyen, vesztőnek születtem"
G. KOMORÓCZY EMŐKE „Vesztő vagyok. Vesztőhelyen, vésztőnek születtem” Péntek Imre: Vi(g)aszkereskedés Jiirtokosa sok jó-rossz tapasztalatnak, elmondhatom: nem vagyok bölcs, se gazdag. Ne sajnáljon, ne irigyeljen senki... Néha vágytam az ünnepelt magasba, mint bohóc, ki éppen esik hasra - aztán maradtam, ahol születtem: Lenti” (Születésnapi széljegyzet) Az Elérhetetlen fold című antológiában (Bp. 1969) - amelynek megjelenését a kultúrpolitikai hatalmasságok minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, de csak ,fektetni” sikerült nekik, két éven át - tűnt fel egy Molnár Imre nevű fiatalember fanyar humorú, mellbevágóan valóság-ízű verseivel. A kötet jó sajtót kapott: Nagy László pártfogoló előszava a kilenc bemutatkozó ifjú alkotóról (a ,,Kilencek”-ről) készítette elő az utat fogadtatásukhoz. Maga Illyés Gyula, s az akkor szellemi ereje csúcsán lévő Czine Mihály, Ilia Mihály, a fiatalabb- korosztályabeli - irodalomtörténészek közül pedig Kenyeres Zoltán, Göröm- bei András, Vasy Géza méltatta elismerően. Molnár Imre - inkább „tárgyiasnak”, semmint lázadónak tűnő - korai verseiben a látszatra idillikus (falusi, kisvárosi) életképek hátterében a korszak félelemmel teli, fojtott atmoszférája sűrűsödött (Mielőtt még észrevennék, / hatalmasan belép a gazda, / elviszik valaki testét / vérben-ázva, megkopasztva- Borzong a vén tyúk; valamint: Idyll, Kis tavasz, Környezettanulmány stb.). A hatvanas esztendőkben a (kis)városi értelmiségi lét olyan erős pártkontroll alatt volt, hogy a lázadó, ellenszegülő indulatot maga a közvélemény is elítélte. Érthető tehát, hogy iíjú költőnk a József Attila-i sorsot magára vonatkozóan is megkerülhetetlennek érzi: „Én kiszállok a kocsiból / ott ahol nincs megálló / ... / Uraim! A végső megoldás, / az egyetlen, emberfölötti: / két sín magányát pompás / híddal összekötni” (Ifjúságom emlékműve). Ez a heroikus halál lenne egyedül méltó hozzá: „mellemben pompás golyóval / fekszem a magasló gyomban / temetetlenül napokig / ... / A sorsom ez. A hősök sorsa / Sírunk virággal teleszórva...” {Hősök). Ugyanakkor a halál ténye mégis megdöbbenti és visz- szariasztja, mikor valóságosan szembesül vele — egy ismerős véletlen balesete kapcsán. Különösen az hökkenti meg, hogy az élők milyen szenvtelenül és közönyösen lépnek túl valaki eltűnésén, akit pedig szerettek: „hogy voltál, oly 871
