Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "Vesztő vagyok. Vesztőhelyen, vesztőnek születtem"

természetes volt, / hogy nem vagy, ez is természetes” (Baleseti jegyzőkönyv egy gondnoknő halálára). Érzi: az „élet-csapdából valahogy eltűnni hirtelen” - az lenne jó! Nem tudni többé semmiről, kínról-gyötrelemról: „Ha visszatérek majd oda / ahonnét el sem jöttem régen / elinalok, akár a résen / gőz vagy pára cinkosa / megszűnik minden tévedésem, / üres lesz tőlem a szoba” (Élni...).

Az élet azonban - velünk vagy nélkülünk - zavartalanul folyik tovább. El lehet-e, szabad-e viselni az árnyék-létezést? Be kell-e olvadnia a gondolkodó embernek a szürke tömegbe? - avagy joga van /elforgatni” a langyos pocsolyát, amelyben mások viszonylag elégedetten élnek? - ilyen és hasonló dilemmák gyötrik költőnket, mint a korosztályabeli értelmiség zömét (O, csak lennék olyan, Vers, Igen, mindenre: igen, Van-e jogunk ? stb.).

A „prágai tavasz” őszbe fordulását követően, 1968 után még inkább ellehetetlenült e nemzedék világmegújító akarata, az apátiába süllyedt valóságállapotok ellen a tiszta eszmények nevében vívott küzdelme. Molnár Imrét - aki 1966-ban Alsólendván kezdte pályáját - 1969-ben megbízzák az akkor igen merész és szabad szellemű Napjaink című miskolci folyóirat szociográfiai és riportrovatának szerkesztésével. Gulyás Mihály főszerkesztő mellett Kabdebó Lóránt, Zimonyi Zoltán a munkatársai. Itt veszi fel művésznevét, s a továbbiakban Péntek Imre néven publikál. Ekkor már érzi-tudja, bármily nehéz is, mennie kell a maga útján, amit sorsa rendelt neki - a Magasságra függesztve tekintetét: „mint halkuló lábdobogás / mint távolodó zörrenés a csővezetékben / követem a magasság cirádás foszlányait / halványuló arccal sötéten...” (Alkonyoldat)i.

Sorra mind megjelentek már a „Kilencek” első - sőt, esetenként a második - kötetei, mikor ő végre kiadhatta költeményeit (Éjféli pályaudvar, 1974), amit aztán nagyjából ötévente újabb kötetek követtek (Édesség anti-reklám, 1979; Lemondóka, 1984); majd 1992-ben az összegző jellegű - válogatott és új versekből álló - Holt verseny, aztán a Kényszer § képzetek (1995), s most, 2002- ben, a 60. születésnapjára a Vi(g)aszkereskedés című szigorúan rostált életműválogatás. Sorra-rendre megjelenő köteteiben — mint a hajdani Elérhetetlen fold tizennyolc versében - nemzedéki közérzetünk fogalmazódott meg: az adott korszakban helyét kereső (de nem találó) fiatal értelmiség vergődése az eszmények-valóság diszharmóniájának szorításában. Próbálta őrizni a hitét, hogy majdan egy „emberarcú”, demokratikus Magyarországon nyílt közéletet, szabad szellemi életet teremthetünk, ami persze eleve naivitás volt az ’56-os katasztrófa s az azt követő kemény, majd lassan felpuhuló diktatúra korában. Ebből fakadt a hamis értékrenddel való szembeszegülés, s a nemzedék vonzalma az avantgárd kifejezés- és gesztusrendszerhez, olykor egészen a sok- koló-provokatív megnyilatkozási formákig. Az ún. ,kiáltás” típusú avantgárd költészet a világ megváltoztathatóságába vetett hitből táplálkozott (ezért maradt eleven végig az egész XX. században!). Csakhogy minden nemzedék egykét évtized múltán fokozatosan elvesztette a hitét, lázadása átváltott (ön)iró- niába. Nyomában jöttek ugyan az újabb lázadók, vitték tovább a stafétabotot, a „megöregedettek és megokosodottak” — Kassák kifejezése! — viszont félreálltak, és tehetetlenül szemlélték az el nem fogadható realitás csapdahelyzeteit (ebből fakad az ironikus szituáció és az önironikus hangvétel). Az irónia és az

872