Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Hornyik Miklós: Táncban a sötéttel
lyek első írásaidat juttatják eszembe. Műfordítóként ismertelek meg, egyebek mellett indián szövegeket fordítottál, amelyek a Mezey Katalin szerkesztette Színkép című antológiában jelentek meg 1984-ben. Ez a természetelvű, kozmikus világ mind a mai napig elkísér utadon...- Érdekes az, hogy milyen vándorutakat jár be egy költő. Úgy gondolom, minden költőnek be kell járnia a számára fontos vándorutakat. A középkori japán költő, Matsuo Basho gyalog járta be egész Japánt; egyik ilyen vándorút- ján halt meg, betegen, de nem nagyon öregen. Adynak és Illyésnek el kellett mennie Párizsba; más költők szellemi utazásokra indultak. Csokonai például nem utazhatott, mert nem volt rá lehetősége, de szellemileg egész Európát bekalandozta: öt vagy hat nyelven olvasott. Számomra ez a vándorút Amerika volt, és nem csak a modernségben. A gondolkodásnak azt az archaikus rétegét, amelyet gyermekként, anyám felolvasásaiban a magyar népköltészetből ismertem meg, az indián gondolkodás érintése élesztette bennem fel. Még az angol fordítások közvetítésével is, mert sajnos, nem ismerem az indián nyelveket. S mindez összefüggött azzal a tájélménnyel, amit nekem Amerika adott. Bejártam azokat a vidékeket, ahol ezek az indián törzsek éltek, és misztikus tájélmények részese voltam. Európában csak Skandinávia távoli vidékein élhetjük át azt, amit Amerikában nagyon sok helyen átélhet az ember; a megrendülést, hogy civilizáció előtti tájakon járunk. Megemlíteném azonban, hogy nem indián szövegek voltak az első fordításaim. Elsőként modern amerikai költők verseit fordítottam magyarra, amelyek Újvidéken jelentek meg.- Az Új Symposionóan, a Híd ban és a Magyar Szó kulturális mellékletében...- Igen. Akkoriban főleg E. E. Cummings, Robert Creeley, Denise Levertov és Sylvia Plath verseit ültettem át magyarra. Minden költőnek ki kell járnia az úgynevezett mesteriskolát, de ez sokkal nehezebb, mint a zeneművészek és a festők esetében, mert költőakadémiák nincsenek. Az egyik lehetséges mesterkurzus a fordítás. Fordítás közben ugyanis teljes mélységében megismerhetem egy másik költő műhelyét, s az anyanyelvemet is akkor ismerem meg igazán, amikor idegen nyelvből fordítok.- Lehet, hogy fájó dolgot említek most: a te nemzedéked elveszett nemzedék. Pontosabban: részben elveszett nemzedékké vált, közismert politikai okokból...- Ez, sajnos, így van. Ezt meg is írtam az esszékötetem, a Kentaurszárnyak előszavában. Azok, akik ma egészségben és termékenyen működnek közülünk, valamilyen értelemben túlélők. Minket a Kádár-rendszer nem leírt, hanem karanténba zárt. 1956-ot már értelmes kamaszként éltük át, bennünket mégis le lehetett nyomni a víz alá, mivel a hatvanas évek közepe előtt még semmit sem hoztunk létre. A kádári művészetpolitika így gondolkodott akkor: ,Elegendő bajunk volt már a harmincas évek nagy nemzedékével” - azokkal tehát, akik akkor már nagy öregek voltak „és épp elég bajunk Nagy Lászlóval, Pilinszkyvel, Juhász Ferenccel, Csoórival meg a többiekkel - nincs szükségünk új zavargókra, lázadókra...” Ez nyakatekert gondolatmenet volt, hiszen az élet nem áll meg - kétségtelen azonban, hogy bennünket még negyvenévesen is fiatal írónak bélyegeztek a kultúrpolitikusok... 862
