Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Márfai Molnár László: A referencialitás szövege

Az ilyesféle ellenbeszéd veszélyei már az első tanulmányban megjelennek, amely a kilencvenes évek közepén kiadott, Réz Pál által egybegyűjtött és szerkesztett Kosztolányi-féle Naplók-levelek kötet olvasása nyomán született. Lengyel szerint ugyanis: „Aki egy írót meg akar ismerni, félretolva a váltakozó irodalomtudományi divatok kínálta értelmezési sémákat, a műveken túl leginkább a levelekre számíthat. Bennük valami olyasmi dokumentálódik s válik megismerhetővé, amilyet semmi más forrás, maga az irodalmi mű, a műalkotás sem nyújt. Általuk a tudatnak, a gondolkodásnak azok a mozgásai válnak megközelíthetővé, amelyeknek a művek — legalábbis a modernitás válságáig - »csak« a végeredményét: letisztult, elrendezett, megformált végső fázisát jelentik.” (15-16.) Azon túlmenően, hogy Lengyel itt eleve problémának tekinti az irodalomtudományi értelmezésmódok változó jellegét, feltételezi azt, hogy létezik a dokumentumoknak olyan csoportja (az írói levél), amelynek olvasása az író tudatának igazabb, biztosabb megismerését eredményezi. Arról azonban elfeledkezik a szerző, hogy a levelekből kiolvasott jelentés vélt igazságtartalma is csupán korábbi szövegek értelmezése nyomán testet öltött jelentésekre vonatkoztatva érvényesíthető, hiszen az egykori alkotó jelenlétének hiánya nyomán csupán egymásra vonatkozó, jó esetben egymásnak felelő szövegek bonyolult hálózata áll rendelkezésünkre, melyhez kapcsolódva alakítunk ki újabb értelmezéseket, bevonva ebbe saját korábbi előismereteinket is. Ennek a hermeneutikai összefüggésnek az el nem ismerése miatt keveredik a tanulmányban a leíró és a korábbi felfogásokat idéző jelleg. Megtudhatjuk például, hogy (ellentmondva saját, fentebb idézett kivételének) a levél csupán ,p. külvilágnak [...] szánt szerepeiben mutatja meg a levélíró ént”, valamint azt is, hogy a fiatalságán túljutó író „kezdő évei pózoló szertelenségeit” levetkőzve levelei tanúsága szerint később „elvesztette emberi kapcsolatai jó részének nyitottságát is”. Az is kiderül Lengyel András nyomán, hogy (későbbi) feleségén kívül a fiatal Kosztolányi intenzív levelezést folytatott többek között Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Csáth Gézával, Füst Milánnal. Lengyel András összegzésképpen a levelekből kiolvasható írói magatartás — ahogy ő fogalmaz - „explicit lényegének” megragadására tesz kísérletet, melynek kulcsszavai egyrészről az emberről alkotott „negatív alaptapasztalat”, másrészről a „létezés szakralizálása”. Mindennek nyomán magánember és művész dichotómiáját véli kiolvasni a levelezésből, melyet a hagyomány és a nyelv egyre erősödő felértékelésével próbált Lengyel szerint az évek múlásával Kosztolányi ellensúlyozni.

írói személyiség és levelek referencialitásának tisztázatlan összefüggése ismétlődik a hatásmozzanatokat vizsgáló tanulmányokban is, melyekben Lengyel András elsősorban a Kosztolányit érő Nietzsche-hatást vizsgálja. Kiderül, hogy a fiatal Kosztolányi az akkori értelmiségi divat szintjén, néhány kiragadott szlogen formájában ismerte Nietzschét, és a tízes évek közepére a német gondolkodó iránti érdeklődése teljesen alábbhagyott (59-61., illetve 72- 73.). Ugyanakkor „elszórt utalásaiból” és Thomas Mann-nak tett gesztusok nyomán Lengyel végül arra következtet, hogy Kosztolányi az évek során nagyrészt eredetiben végigolvasta a Nietzsche-életmű legfontosabb darabjait, s ezek hatottak alkotásmódjára is (78-80.). Ennek nyomán minden, a korábbi Kosztolányi-recepcióban megjelenő alkotói kategóriát a német bölcselőre vezet vissza (igazság/látszat oppozíció az utóbbi javára, a homo morális pozíció he822