Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Márfai Molnár László: A referencialitás szövege

lyett a homo aestheticus vállalása, a felület felértékelése a mélység ellenében). Az ilyesfajta vizsgálódás veszélyei különösen a Nietzsche, Freud, Kosztolányi című tanulmányban válnak szembeötlővé, amelyet Lengyel ekképp indít: „Ismeretes, hogy Kosztolányi Dezső Nietzschének is, Freudnak is nagy tisztelője volt, s hatásuk valamiképp ott van életművében.” (164.) Ennek megfelelően néhány bekezdéssel odébb már így fogalmaz: „Freud életműve, mint ma már tudjuk, elképzelhetetlen a Nietzschéé nélkül, [...] s Kosztolányi sem lett volna az, aki végül is lett, ha nem érik - saját tapasztalatait erősítő - impulzusok Nietzsche, majd a reá sok vonatkozásban építő Freud írásaiból. Ők hárman - legalább egy, de önmagában is központi jelentőségű vonatkozásban - egyetlen gondolkodástörténeti sorba illeszkednek. A három életművet szorosan összekapcsolja az úgynevezett én-integritás bomlásának általuk (is) tema- tizált tapasztalata”. (165.) Lengyel Andrásnak jogos és helytálló az észrevétele, hogy az így felállított összefüggés nem kapott idáig elég helyet a Kosztolányi-irodalomban, s ennek kompenzálására irányuló törekvését mindenképpen méltánylandónak kell találnunk. Maga a kérdéskör kidolgozása azonban - a szerzőnek a kurrens irodalomtudományi vonulatokkal szembeni ressentiment-ja következtében — némileg hézagos, elnagyolt marad, hiszen az említett három szerzőt egyetlen, „történetileg, logikailag is összekapcsolható vonulatként” aposztrofálni némileg ingatag állításnak tűnik. Lengyel András amíg kötetének egyik tanulmányában a Kosztolányit érő szellemi hatások meghatározó jellegét vallja, addig másik tanulmányában az írói megnyilatkozások bizonyosságára épít. És ebben az esetben - legalábbis Freud vonatkozásában - a kettő között ellentmondás fedezhető fel, hiszen Kosztolányi explicite tagadja műveiben a bécsi pszichoanalitikus részéről közvetlenül megnyilvánuló hatásokat (lásd: Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus felfogása című tanulmány). Ami lehet ugyan többféleképpen értékelhető írói gesztus - bár a magyar írónak korabeli pszichoanalitikus körökkel való kapcsolata tagadhatatlan tény -, de rámutat a Lengyel által alapvetésnek tekintett referencialitás tisztázatlan összefüggéseire: mennyiben tekinthetjük referenciának az író különböző megnyilatkozásait az élet és a művek vonatkozásaiban? Mivel az alkotói élet közvetlensége a szerző halálával végleg elenyészett, nem marad más számunkra, mint - ahogy korábban is jeleztük - a különböző eredetű, de egyaránt a szöveg státusában jelenlévő képződmények, melyek értelmezési kísérletei, egymásra vonatkoztatásuk, kérdéseik és válaszaik, kölcsönösséget feltételező játékuk tárhat fel újabb, aktuális jelentéseket, beleértve mindebbe az értelmezői beszéd módozatait is.

Úgy gondoljuk, ennek nyomán válik érthetővé a szerzőnek az a törekvése, amelyet a korábban említett, a kanonizált Kosztolányi-olvasatok iránti ambivalens viszony következményének tekinthetünk, és amelyet legkifejezőbb módon a Maszk és (költó')szerep című tanulmány példázhat a kötetből. Lengyel ugyanis itt a szerepjátszás meghatározó jellegét vallja a Kosztolányi-életmű egészére vonatkoztatva, megkísérelvén a szerep fogalmát a korábbi negatív konnotációktól mentesen, konstitutív értelemben használni. Kiindulópontja a stabil identitás megbomlásának későmodern élménye, melynek - szerinte - Kosztolányinál az évek során megnyilvánuló három alapvető formája a póz, a (költő)szerep és a maszk. (102-109.) Ez utóbbi szereptípus veszélyeit a Nero,

823