Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Márfai Molnár László: A referencialitás szövege
MÁRFAI MOLNÁR LÁSZLÓ A referencialitás szövege Lengyel András: Játék és valóság közt - Kosztolányi-tanulmányok Abban az esetben, ha egy tanulmánykötet szerzője jól ismert, sőt, a nemzeti klasszikusok közé sorolt íróról készített elemzéseit adja közre az ezredvég Magyarországán, alapvetően kétféle módon remélheti kiérdemelni a munkája iránti érdeklődést: vagy az életmű eddig nem, illetve csak kevéssé ismert részére irányítja a figyelmet, vagy a jól ismert, néha már túlontúl is azzá vált művek újszerű olvasatát igyekszik nyújtani. Lengyel András Kosztolányiról írott tanulmánysorozata kötetté ötvözve egyszerre mutatja mindkét törekvést, amely csak részben minősíthető eredményesnek. Ez a benyomásunk természetesen nem a kétféle szándék együttes jelenléte miatt támad. A szerző szemlélete és ettől elválaszthatatlan beszédmódja lehet az oka annak, ami miatt az elemző, értelmező munka csak részben lehetett eredményes. A kötetben ugyanis végig jelen van egyfajta ambivalens viszony, amely egyszerre érinti a kanonizált Kosztolányi-olvasatokat és a szerző által ma uralkodónak ítélt irodalomtudományi felfogásmódokat (nála: hermeneutika és dekonstrukció). Ez utóbbival kezdve: Lengyel kötetének bevezetőjében felfogásmódját a szerinte manapság háttérbe szorított referencialitás kérdésének jogaiba való visszahelyezésére való törekvésként aposztrofálja: „Ez az irány benne áll abban a tradícióban, amely életrajz, mű és kor megbonthatatlan összefüggésrendjével számol. Amely nem hiszi, hogy lehetséges mű időn kívül és szerzőtől függetlenül, pusztán a »szövegek összjá- tékaként«”. Ezek valóban olyan alapvető összefüggések, amelyeket hiábavaló lenne megpróbálni tagadni. A hiba abban van, hogy Lengyel saját álláspontját már itt, a kötet kezdetén ellenbeszédként határozza meg, amely, .függetlenedve a mainstream értelmezés diktatúrájától”, próbál - vállaltan marginális pozícióból - beszélni. Bár a fikció valóság-referencialitásának kérdése éppen nem tekinthető korunk par excellence marginális irodalomtudományi diskurzusának, hiszen Lengyel is az e kérdéskörben eredeti felfogásmódot kialakító Wolfgang Iserre hivatkozik. De szövegét a fentieknek megfelelően ellenbeszédnek tételezi, amelynek a legnagyobb hátulütője az, hogy foglyává válik vélt ellenfeléről kialakított képének. Ezt a csapdát jól jelzik azok a kitételek, amelyekkel például a hermeneutikát illeti (13), s amely mögött felsejlik az a képzet, hogy a Magyarországon az utóbbi tíz évben lassan teret nyert, és hermeneutika, illetve dekonstrukció címkével ellátott, meglehetősen heterogén beszédmódoknak létezne külön-külön valami közös, szilárd előfeltevés-rendszere, amely ellen hadakozni lehet, sőt kell. 821
