Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Bodor Béla: Az eszmélet munkája
Én feladását és a sokaságban való feloldódást ideálként állító ideológiákhoz. Heidegger persze sohasem volt gyakorló náci - az azonban elgondolkodtató, amit Jaspers a már említett Filozófiai önéletrajzában jegyez fel egy 1933-as találkozásukról: „»Hogyan kormányozhatná egy olyan műveletlen ember, mint Hitler, Németországot? [kérdezte Jaspers], »A műveltség teljesen közömbös - válaszolta [Heidegger] nézze csak meg, milyen csodálatos a keze!«" Ez a megnyilvánulás egy filozófus mentalitásában és fó'ként önbecsülésében alul- múlhatatlan mélypont. A magát spirituális szubsztanciaként tételező' filozófus lefelé-pillantása a dolgokra és önmagára — sajnos némiképp rokon gesztus az alattvalóira lenéző zsarnokéval. Arisztotelész tanításaiból Nagy Sándor profitált, Marx tanait Sztálin realizálta, és a filozófusok nem okultak. Sartre persze annak a körülménynek a megnyugtató tudatában kacérkodhatott a maoizmussal, hogy Párizs Pekingtól nagyon messze van; de tény, hogy még a szelíd Kierkegaard is elkötelezte magát az archaikus kereszténység aszke- tikus, önfeladó, a totális akaratban való feloldódást idealizáló értékrendjének. Az ő „ábrahámita fundamentalizmusára” (ld. Félelem és reszketés - Abrahám dicsérete) voltaképpen rímel Heideggernek a maga számára a filozofálás tétjeként megjelölt ambíciója, Arisztotelész előtti alapokhoz visszakanyarodó és az építkezést élőiről, a „létfeledtséget” megelőző állapotból újra kezdő fundamentális ontológiája. Miközben gyakorlati életében sohasem tett efféle gesztusokat, és minden megnyilvánulásában hangsúlyozta a bölcselet magábanvaló és semmiféle külső támaszt nem igénylő (nem is tűrő!) méltóságát, posztulátumaiban Jaspers filozofálása ugyanilyen fundamentális. Heidegger alapvető kategóriája, a dasein, az ittlét, jelenvalóiét tulajdonképpen felfogható úgy is, mint a szubjektum fogalmát fedő transzponációs eufémizmus. Jaspers, aki pszichológusként indult a bölcselői pályán, ragaszkodik ahhoz, hogy a világban egzisztáló individuumot ÉN-ként aposztrofálja; állapotát, az életet azonban már itt- létezésnek nevezi, és ez lényegében véve közös alapot teremt transzcendens teleológiájuknak, melyben a cél, ami a létet egészében meghatározza és orientálja, a lezáródásban, a halálban mutatkozik meg. De kínálkozik egy gyakorlatiasabb szempont is, ami szerint Jaspers bölcseletét fundamentálisnak nevezhetjük. Arra a sajátosságra gondolok, hogy az előadások gondolati íve azt a vonalat követi, ami Platón műveiben rajzolódik ki. Magában a vállalkozásban is van valami szókratészi: Jaspers is, mint az athéni mester, szembefordul azokkal, akik magukat példátlan tudású bölcseknek, (mint Platónnál a szofisták) az emberi tudás és világismeret birtokosainak és kizárólagos letéteményeseinek kikiáltva, érthetetlenül bonyolult tézisekkel bűvészkednek, szómágiát űznek, aminek nem az a célja, hogy rendeződjék fogalmaink kaotikus hálózata, csupán az, hogy bámulatot és csodálatot váltson ki az avatatlanokból, akik ettől még ostobábbnak érzik magukat, és csak az a meggyőződés erősödik bennük, hogy a bölcselet, a lét kérdéseivel való foglalatosság számukra elérhetetlen. Nem rögtönzés Jaspers gondolkodásának folyamatában ez az előadás- sorozat. Munkái kezdettől fogva gyakorlati program szerint alakultak, és sajátos szerkezetben, apró bölcseleti műveletek elvégzéséből, egy-egy részkérdés felvetéséből és végiggondolásából, afféle esszé-sejtekből épültek fel. De a Bevezetés a filozófiába, vagy Az atombomba és az ember jövője cím is arról 89
