Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Bodor Béla: Az eszmélet munkája
mint áll egy dolog az életemben, és azt mérlegelem, hogy a filozófia metódusai segítségével miként tehetem ezt a dolgot szisztematikusan végiggondolhatóvá. Aki így közelít a filozófiához, az nem teszi fel a filozófia használhatóságára irányuló kérdést, mert a használhatóságot mint evidenciát a saját probléma- megoldó tevékenysége során közvetlenül tapasztalja. És ha nem is a bölcselői, de a didaktikai célja minden bizonnyal ez lehetett Jaspersnek ezekkel az előadásokkal. Amikor egy ennyire neves szerzőnek az áttekintés igényével írott munkáját veszi a kezébe, az olvasóban előzetes kérdések is megfogalmazódnak. Egyrészt: tudjuk, hogy Jaspers egész életében tiltakozott az ellen, hogy a gyűjtőnéven egzisztencializmusként emlegetett bölcseleti irányzathoz (ha irányzat egyáltalán) sorolják. Ennek ellenére a filozófiatörténet továbbra is ebbe a rendkívül heterogén névsorba illeszti a nevét, Pascalt, Kierkegaard-t és Nietzschét nevezve meg elődeiként, és olyanok társaságában, mint Heidegger, Sartre, Camus; de Maria Fürst vagy Dörömbözi János még Simone de Beau- voirt is ide sorolja (gondolom Notre-Dame-de-Sartre-i minőségében). Vajon megpróbálja-e az előadó kihasználni ezt az alkalmat, hogy elviekben és a gyakorlatban is elhatárolja magát azoktól, akikkel együtt emlegetik? Másrészt pedig: nem esik-e abba a hibába - számos elődjéhez hasonlóan (különös tekintettel a marxistákra) -, hogy saját magát mint egyfajta totalitást, az emberi gondolkodás történetét pedig mint éppen ehhez a célhoz vezető fejlődést ábrázolja? Talán első pillantásra nem tűnik dicséretnek, ha azt mondom: Jaspers ezekben az előadásokban majdhogynem naivan filozofál. És ami még inkább elismerésre méltó: úgy taglalja a végsőkként aposztrofált kérdéseket, hogy gondolata bármely hitben, vagy mindenfajta hittől mentesen gondolkodók számára egyaránt végigjárható marad. Igaz, mindenféle kész válaszokat nyújtó hiedelemrendszer vagy meggyőződés fölé helyez egyfajta filozófiai hitet, ami mintegy garanciája a transzcendenciával való foglalatosság értelmes- ségének, és a filozófia eszerint úgy tekintendő, mint az ehhez rendelt módszer- és eljárástan. Ezzel a gesztussal csakugyan, bölcseletileg is szembefordult Hei- deggerrel, aki a teremtő és gondoskodó istenségbe vetett hitet összeegyeztethetetlennek tartja a létkérdésről folytatott filozofálással - visszájára fordítva a Szent Páltól való mondást, mely szerint Krisztus a zsidóknak botrány, a görögöknek pedig bolondság lenne. Heidegger szerint a filozófia az, ami a hívő számára bolondság. Mindezek ellenére szó sincs arról, hogy Jaspers magával az egzisztenciális alapelveken nyugvó gondolkodásmóddal fordult volna szembe - akár itt, akár korábban. Tény azonban, hogy két ponton ez a gondolkodás elválik a vele együvé soroltakétól. Egyrészt az ő életérzését nem jellemzi az az abszurditás tudatától átjárt alaphangoltság, amely a nagy metafizikai és teológiai rendszerek összeomlása után a lefokozott, a „dolgoktól” elidegenedett emberi létállapotot kilátástalan utód-sorsába vetetten heroikusán kísérletezik új fikcióuniverzumok létrehozásával, a siker reménye nélkül; ez elsősorban az egzisztencialistának tekintett szépírókat jellemzi, jóllehet Heidegger sem mentes tőle. Másfelől: talán különös véletlennek is tekinthetnék, hogy az egzisztencializmus filozófusai végletes magányuk és elidegenedettségük elől menekülve ijesztően közel sodródtak totalitárius politikai mozgalmakhoz, az 88
