Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Pusztay János: A gyökerek (Baltikumi napló II.)

az is, hogy bizonyos eljárásainkat jogos kritika éri. Olyan időtávlatban gondolkozunk, amelynek vizsgálatára nincsenek kialakult módszerek. Pusztán logikai úton, bizonyos már felismert nyelvfejló'dési tendenciák figyelembe vételével próbálkozunk annak felvázolásával, hogyan fejlődött, fejlődhetett a nyelv mint olyan, ill. hogyan alakult ki Európa, ill. a finnugorság szempontjából nem érdektelen Eszak-Eurázsia nyelvi képe.

Az uráli nyelvcsalád vagy annak egyes csoportja - pl. a balti finnek - őstörténetével kapcsolatos újabb kutatási eredmények, valamint az uráli nyelvek archaikus vonásokat leginkább megőrző szintjének, az alaktannak új vizsgálata alapján felmerült újabb elgondolások egymásra találása eredményezte, hogy új kérdéseket tegyünk föl, ill. a régi kérdésekre új válaszokat keressünk.

A hagyományos felfogás szerint ti. az uráli nyelvcsalád mintegy 6000 esztendeje bomlott föl — ez azt jelenti, hogy a mai uráli nyelvek elődjeként feltételezett, ún. uráli alapnyelvet egykor beszélt közösség ekkor szűnt meg, nagymértékű vándorlások kezdődtek, s megindult az egykor többé-kevésbé egységes nyelv divergens, azaz szétágazó fejlődése. Ennek az eredménye a hagyományosan a családfa segítségével ábrázolt uráli nyelvcsalád. Igenám, de a Finnország területén végzett régészeti kutatások mintegy 8-9 ezer esztendős kontinuitásra engednek következtetni, és semmi nyoma annak, hogy pl. a finnek, észtek és a többi balti finn nép elődei valamikor 2-3 ezer évvel ezelőtt vándoroltak volna jelenlegi lakóhelyükre. Az uráli nyelvek morfológiai elemzése pedig a hagyományostól eltérő csoportosításra ad alkalmat. A lényeges kérdés tehát nem az, hogyan bomlott föl az uráli közösség, hanem az, hogyan alakult ki. S ez a kérdésfelvetés több ezer esztendővel tágítja ki a kutatás horizontját.

Az uráli nyelveket beszélő népek az ún. észak-eurázsiai nyelvi övezetben (ÉNYÖV) élnek, sok más, nem uráli nyelvet beszélő néppel együtt. Az övezetben a mai ember, a homo sapiens sapiens közel 40 ezer esztendeje jelent meg. Erről tanúskodnak a Léna folyó torkolatától nem messze, azaz fenn a magas északon talált, az ún. djuktaj kultúraként ismert leletek. (A klimatikus viszonyok akkor is, később is alkalmasak lehettek az emberi életre, hiszen jó 15 ezer évvel ezelőttől kezdve időről időre újabb és újabb népcsoportok vándoroltak ki Amerikába - a Bering-szoroson keresztül. Szibériában, ellentétben Európával kb. 24 ezer évvel ezelőttől - de valószínűleg jóval korábbi időtől - kb. 12 ezer évvel ezelőttig sem volt jégtakaró.) Az övezetben az elmúlt mintegy 40 ezer esztendőben számos népesség jelent meg, a maga valószínűleg eltérő anyagi kultúrájával és nyelvével. Ma már nehéz elképzelni, hogy ezek a népcsoportok milyen formában és mennyire intenzíven állhatták egymással kapcsolatban, de hogy ilyen kontaktusoknak lenniük kellett, azt a régészeti kultúrában, a mitológiában és — talán főképpen — a nyelvek szerkezetében nyilvánvalóan meglévő egyezések igazolják. (A szinte kötelező kapcsolattartás talán legfontosabb előidézője az emberiség fejlődésében korán megjelent exo- gámia, azaz az idegen törzsből való házasodás fajfenntartó kényszere lehetett. Emellett ismeretes a gazdasági jellegű kapcsolatok egykori megléte is. (Pl. a Száján hegységtől előbb az Urálig, majd Eszak-Európának a jégtől való fel- szabadulását követően egészen Karjaiéig mutathatók ki kereskedelmi kapcsolatok - mind az árucsere fennmaradt leletegyüttese, mind pedig a lakosság génállományában meglévő közös vonások alapján. Érdekes, hogy az anyai vo804