Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Prágai Tamás: Nyelvespuszi

előre nem látott erejű csapást mért a fiúra. Amint a HÉV kirobogott az állomásról, le kellett ülnie. A csaknem fizikai fájdalom tehetetlenségével szembesítette: nyilvánvaló volt, hogy nem tud beszédbe elegyedni N. testével. A fájdalom sokkszerűen hatott, és — mint ezt a jelenséget már annyiszor említették — azonnal tompította is a felismerés élességét. Végül nem az érzés feltárására, hanem elfedésére késztetett. Nem hallgathatom el, hogy alighanem éppen ezt, a tompa fájdalommal járó tehetetlenséget kívánta érezni: a mozdulatlanság, dermedtség, azaz a képzelethiány tehetetlenségét. Ez a visszafogottságból táplálkozó öröm vetett véget minden párbeszédre - elsősorban a közös jövőre vonatkozó párbeszédre — irányuló kísérletnek. Hiszen ugyanezt, az önsajnálat örömét érezte, amikor egy alkalommal N. a megbeszélt időpontnál korábban vetett véget a sétának, és ahelyett, hogy megszokott helyükön megszokott teájukat elfogyasztották volna, buszra szállította az akkoriban elkészült bevásárlóközpont előtt.

Egyik esetben sem tudta eldönteni, hogy az eset N. számára is ugyanolyan megrendítő volt-e, mint neki.

A tovább nem halasztható fordulópont egy véletlen révén következett be. Kivételesen esős, nyálkás idő volt aznap, amikor szokott sétáik egyikén a Vár déli oldalát vették célba, bár terveik közt - éppen az idő miatt - először teázás szerepelt. Az eső azonban hirtelen elállt, és semmi sem látszott a megszokott sétát akadályozni. A Szarvas térről a török temetőn keresztül jutottak a vár magas falai alatt elterülő néptelen rész felé, amikor az eső ismét eleredt. Először apró, fel sem tűnő cseppekben, majd egyre erőteljesebben kezdett esni, végül nyakukba szakadt a langyos, tavaszi zápor. N.-t mintha kicserélték volna. Nem törődve azzal, hogy haján végigömlik a víz és ruháját pillanatok múltán csavarni lehet majd, gyerekes örömmel adta át testét az esőnek. Forogni, szinte lebegni kezdett, és nevetve biztatta őt is önfeledt hancúrozásra. Amit soha nem tett azelőtt, a nyakába kapaszkodott, kezét vizes hajába fúrta és végigsimította az arcát, aztán elszaladt, hogy újból visszatérjen.

Boldogan vetette magát a játékba, hiszen elhárulni látszott a jövőjüket lezáró makacs gát, amely határt szab a képzeletnek: a zápor játékában a képzelet szabadult fel, és szabadon kergetőzött kettejükkel a vároldal saras gyepén és víztől csillogó útjain. N. egyre erőszakosabban kapaszkodott belé, és küzdelmük - mert már-már birkózásra emlékeztetett a tétovának induló játék - mindvégig a lány irányításával, de a fiú részvételével zajlott, aki engedékenységben alighanem túltett a lány legerőszakosabb mozdulatain is, és könnyű szívvel engedett a kétértelmű helyzetet mindinkább eluraló szenvedélynek. A birkózás nyilvánvalóan legyőzésére irányult, mintha N. valamiféle jogosnak tekinthető mulasztásért a testén szándékozna elégtételt venni. N. teste olyan szorosan tapadt hozzá, hogy ő a könnyű, csuromvizes kiska- báton keresztül is megérezte a lány nekifeszülő mellét. Ekkor N. megcsúszott. A sáros fűre, pontosabban saját testére rántotta a fiú testét - úgy hevertek egymáson mint azok, akik a szenvedély mámorában találtak egymásra. N.-en feküdt, és arca közvetlen közelről találkozott a lány arcával; végre közvetlen közelről találkozott a testük.

Hosszú idő, valószínűleg túlságosan hosszú idő telt el addig, amíg a lány kinyújtotta a nyelvét.

Ezt a mozdulatot egyféleképpen lehetett viszonozni: ő is nyelvet öltött N.797