Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből

révén az egyén nemcsak az emberi együttélés gyakorlatát sajátíthatja el, de a lelki békére is esélye lehet.

Ezt az általános szinten megfogalmazott tézist támasztja alá nagyon is életszerűen a könyv igazán életrajzi hatásúnak tűnő záróepizódja az elbeszélő apjának haláláról. Az apa e könyv utolsó polgára. Haldoklásával azt mutatja meg, hogy a polgár udvariassága nem látszat, hanem olyasmi, aminek valóban feltétele a lelki egyensúly. Az apának, bár tudja, hogy meg fog halni, sikerül megőriznie nyugalmát, „megrendítően bölcs és nyugodt volt”. Amikor leül mellé a fia, megköszöni neki, hogy még egyszer eljött hozzá. Az elbeszélő számára az ilyen búcsúzó gesztusok mégegyszer lehetőséget adnak a polgár erényeinek összefoglalására: „Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát. Néha azt hiszem, ez a legtöbb, amit ember embernek adhat. /.../ Ebben az éjszakai órában megértettem apám arisztokratizmusát. Élete a jóság és az udvariasság előkelőségének jegyében telt el. /.../ Hallgatása tapintat volt, nem gyöngeség. Tudta, hogy egymás között, emberek között nem lehet másképp boldogulni, mint tapintattal és diszkrécióval, és napirendre kell térni egymás titkai fölött. /.../ mintha át akart volna adni valamit, egy szót, egy család titkos szavát, valamilyen útmutatást az élethez, egymáshoz - de aztán hallgatott, mint aki tudja, hogy nem lehet senkin segíteni, egyén és család magára marad végzetével.” Az apa halálával pedig nyilvánvalóan egy kultúra távozott a világból, amit nem történelmi veszteségként él meg az elbeszélő, hanem nagyon is személyes - és orvosolhatatlan - veszteségként. E veszteség regisztrálásával ér véget az a könyv, amely zárványként zárja magába azt a kultúrát, amelynek kihalásáról szól.

85

Gerzson Pál grafikája