Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből
dendő hajlamaival. Márai hőse egy idősebb nőtől tanulja meg, hogy az emberi együttélés sokkal finomabb nüanszokon múlik, mint amit nevesíteni, törvényekben előírni lehet. Ezért van szükség arra a beleérző udvariasságra és tapintatra, mely mindig a belső hangra, s az együttérzésen keresztül a másik ember méltóságára figyel. „A maga módján - később vettem csak észre - óvatosan és gyöngéden tanított valamire, arra a bonyolult illemtanra, ami a világi élet illemtanát írja elő /.../ Észrevettem társaságában, hogy az igazi udvariasság, az emberi együttélés egyetlen lehetősége, más és bonyolultabb, mint amilyenre otthon és a nevelőintézetben tanítottak. /.../ Megtanított arra is, hogy az ember lehet goromba, de soha nem lehet udvariatlan; lehet arcul ütni valakit, de nem szabad untatni s hogy udvariatlanság szeretetet színlelni ott, ahol sokkal kevesebbet várnak el tőlünk.” Ez az Esti Kornéléhoz oly hasonlatos talányos morális felfogás tükröződik aztán az elbeszélő írói programjában. A nevelődés eredményeképp felismeri, egész életében egyetlen művön dolgozik. E műnek pedig alapvetően egyetlen témája van, s ez — talán nem is meglepetés — épp egy idősödő nő paradigma- tikus alakjával jeleníthető meg. Hogy miért? „Talán a nők közt találni leghamarabb egyszerű, egészséges lelkeket; ismertem öreg nőket, akik csodálatosan bírták az életet, megmaradtak ott, ahová sorsuk állította őket, ott szöszmötöltek az utolsó óráig, amely legtöbbször az átlagos életkor időhatárán messze túl ütött számukra, s titkuk nem volt más, csak a szolgálat és alázat titka.” A szolgálat és alázat nyilvánvalóan nem csak a polgári életmód, de a vallásos élet hívószavai is. Márai elbeszélőjének ideális középkorú nőalakja a hívő ember jelképe. A következő leírás, amely e nőalakot körvonalazza, Kierkegaard egy hasonló leírására rímel: „Néha úgy képzeltem, hogy minden, amit írok, előszó és ürügy csak: igazában egyetlen alakot szeretnék leírni, megrajzolni, s meglepetéssel veszem észre, hogy ez az alak él, már nevét is tudom, ismerem, szólongatom: azt hiszem, idősebb nő, aki egy emberi közösség középpontjában áll, nem különösebben okos, nem is különösebben jó, s egyszerűen tud valamit, ami talán az élet titka, amit szavakkal ő egészen biztosan nem tud kifejezni: egyensúlyban van, ennyi az egész.” Ez a nőalak Kier- kegaard-nál tűnik fel, a Vagy-vagy azon részében, melynek címe Az esztétikai és az etikai közötti egyensúly a személyiség kimunkálásában (s talán Kosztolányi közvetítésével hatott Máraira). Ezt a nőalakot, aki Kierkegaard- nál nem véletlenül a templomban tűnik föl, a következőképp jellemzi Kierkegaard elbeszélője: „öregedő nő volt, hatvan körül járhatott, de még mindig szép volt, vonásain nemesség tükröződött, arckifejezésén pedig valamiféle alázatos méltóság, arcán mély, tiszta, nőies szerénységet lehetett felfedezni. Sokat átélhetett, nem éppen viharos eseményeket, anyának tűnt, aki elviselte az élet terheit, de mégis megszerezte és megőrizte a világnak szóló örömét.” Ha ehhez a leíráshoz még hozzáfűzzük azt az elbeszélői kommentárt, amely szerint „Egyénisége számomra a közösség szimbóluma volt”, akkor a hasonlatosság Márai leírásával szembetűnő. Ha pedig e hasonlatosságot megpróbáljuk az értelmezésben hasznosítani, akkor azt mondhatjuk, hogy az az életideál, amely a polgár fogalmában e könyvben összpontosul, valóban olyan szavakkal jellemezhető, mint amilyen a lelki egyensúly, az alázatos méltóság, a szerénység és az udvariasság. A polgár tehát egy olyan kultúra hordozója, mely szoros összeköttetésben van a morál és a vallás dimenziójával, s melynek 84
