Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből

és Damaszkusz. E vallásos tartalmú kultúrafogalmat szeretném befejezésül először fogalmi szinten, aztán egy konkrét példát elemezve bemutatni.

Nem kétséges, Márai hőse a boldágság után kutat e regényben. Ezért van az, hogy többször is kitér olyan pillanatokra, amikor a boldogságra rátalált: „e falusi tartózkodás első heteiből valószínűtlen boldogságérzet maradt meg emlékezetemben.” stb. Csakhogy azt is kimondja az elbeszélő, hogy „Soha nem vonzott a »boldogság«, mint valamely módszeresen megközelíthető életcél...”. Persze hogy nem lehet ez nevesített életcél, hisz akkor felszínre kerülne, s azzal a látszat világába. Márpedig a boldogság ahhoz, hogy igazi legyen, nem lehet felszínes.

Nekem mégis úgy tűnik, a lázongó, menekülő Márai hős lázadásának és menekülésének végső tanulsága mégis a kiegyensúlyozottság, a mértékletesség igenlése. A kultúra épp azt a világfelfogást, elemi viszonyulást jelenti, amely jó arányérzékkel képes a dolgok elfogadására, egyensúlyt tud tartani látszat és lényeg, élet és írás között. Ez az arisztoteliánus típusú, az arany középutat kereső szemlélet az, ami leginkább értékesként domborodik ki e történetből. Már a családban is annak volt igazi respektje, aki „mértékletesen élt”, hisz a legnagyobb gazdasági virágzása idején is elmondható volt e családról: „inkább mértékletesen éltünk, mint pazarlóan.” Bár a lakás leírásakor ironikusan jelenik meg a juste milieu” fogalma, ahogy előrehaladunk a könyvben, e fogalom értéke emelkedik. Igaz, hogy az ember lázad a túlságos formafegyelem ellen. Igaz, hogy a könyv főhőse eldobja magától e mértéktartó világot. Am kalandozásainak tanúsága mégiscsak az, hogy ami Európát kulturálttá teszi, az épp a mérték ismerete, s a század legnagyobb veszedelme a mértéktelenség, a mércék elvetése. Bár jól látja az ember állati meghatározottságait: követelődző szexualitását, a kegyetlenséget önmagáért elkövető természetét, Márai hőse végül abban lesz lázadó, hogy nem adja át magát ennek a vegetatív énnek. Krédója a mértéket kereső értelembe vetett hit: „Hiszek abban, hogy a jellem s annak legfelsőbb kifejezése a lelkiismeret, kordában, egyensúlyban tartják beteg ösztöneinket”.

A francia kultúrában is ezt a kiegyensúlyozottságát, világos rendezettségét tiszteli leginkább Márai elbeszélője. Erről számol be akkor is, amikor a vidéki Franciaországban tett kalandozásait összegzi: „lassan kinyílt előttem az ország, mély és okos rendjével, tiszta formáival, vad és megszelídített tájaival, bölcs egyensúlyával...” De erről beszél egy francia orvos kapcsán is, aki felesége életét mentette meg: hogy kultúrája, értelme révén vált különösen érzékennyé ez az ismeretlen ember: „Nem kérdezte, kik vagyunk, honnan jövünk, az intellektuális ember nagyúri együttérzésével állott rendelkezésünkre... tapintatosan, szinte szemérmesen, annak a bonyolult gentlemanségnek szellemében, amely tudja, hogy adni, »jónak lenni« mindig kissé ripacsszerű, s a legveszedelmesebb emberi mozdulatok egyike...”

Intellektus és jóság, együttérzés és gentlemanség - ezek azok a hívószavak, amelyek révén a Márai-féle religiózus kultúrafogalom megragad- hatónak látszik. A helyes lelki egyensúly megtalálásához nem puszta jóság vagy gazdagság kell, inkább csak udvariasság és alázat, sugallja a könyv. Az európai kultúra legfontosabb értéke épp az udvariasság kultusza. A tapintatosságé. A befelé forduló polgári életmód a „civilizált tapintat” megnyilvánulása. A művelt polgár ugyanis tisztában van saját hibáival, természete ere83