Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből
szépség áradt el körülöttem, olyan természetes, gyöngéd, hangtalan szépség, amilyenről soha nem álmodtam, amely könnyekig meghatott, a szó valóságos értelmében, testileg megrázkódtatott. Hideglelésszerű didergés fogott el. Mintha új, addig nem ismert nyelvet tanultam volna. Egyszerre értelme volt e domboknak, e folyónak, a hídaknak a víz fölött, a palotáknak és a templomoknak, a képeknek és a szobroknak: mintha megtudtam volna a varázsszót, egy új haza határán léptem át, ahol minden ismerős volt, rettenetesen régtől ismert, s most minden kitárult ez új világban és beszélt hozzám... Ilyen patetikus mámorral kezdtem élni Firenzében. Soha, azóta sem kaptam az élettől ilyen spontán ajándékot, mint ez a firenzei tavasz.” S hogy nem pusztán egy véletlenről, egy szerencsés pillanatról van szó, hanem arról, ahogy e titokzatos világ, a tudomány és a gyakorlat nyelvén leírhatatlan létszféra megmutatja magát, azt bizonyítja egy hasonló pillanat Damaszkuszban. Megint tavasz van, és megint reggel. Megint egy múlttal és megint egy szépséggel teli város: „Reggel hét óra lehetett; már zuhogott a nap, csönd vett körül a düledező keleti fogadó udvarán, olyan csönd, amilyet nem hallottam soha azelőtt; a megsemmisülés csöndje, az a hirtelen, oktalan boldogságérzet, mintha egyszerre megértetted volna, mit tervez veled vagy ellened az élet. Ezt a boldogságérzetet a szerelem önkívületi pillanatai sem nyújtják ilyen maradéktalanul. Nem más ez, mint világosság, sugár, melynek fényénél egyszerre belátod az élet tájait - a pillanatot látod, ami az élet, két megsemmisülés között.” A leírás kapcsán két dologra kell felhívni a figyelmet. Az első: hogy megint topográfiáról, tájról beszél, amikor az emberi életet elemzi: „igen, emlékezem az élmény topográfiájára, különös világossággal és élességgel látom az udvart, a mézsárga napsütést, az árnyak szurokfeketéjét”. Nyilvánvaló tehát, hogy az utazás, a városok, mind-mind az emberi élet stációiként vannak jelen e könyvben. Nem elfelé, sokkal inkább befelé tartó utazás ez. Nem földrajzi helyeket látogat meg, hanem a „lélek” helyeit. És ez már a másik észrevételhez kapcsolódik. Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül jelenik meg Damaszkusz ebben a nagy Európa-regényben. Akárcsak Szent Pálnál, a damaszkuszi fénysugár ebben a könyvben is transzcendensjelentéssel bír. A megtérés pillanata ez itt is:,A lélek tájképére éles sugár esik ilyen pillanatokban; új területeket látunk, melyek eddig homályba merültek el (...) Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje-él az életnek.” Keveset szoktunk beszélni arról, milyen fontos szerepe van Márainál e sejtetett transzcendenciának. Persze a katolicizmusról többször is szól elbeszélője (például: „Lélekben, jellemben, ízlésben mélyen és megváltozhatat- lanul katolikus voltam”) - de ez még csak a felületi szint, ha nem kapcsoljuk e futó megjegyzésekhez a kultúra-értelmezésében bennerejlő misztikus, sokszor egyáltalán nem ortodox, sokkal inkább lázongó vallásosságot. Az én olvasatomban Márai e könyvben kifejtett kultúrafogalma a művészi és a vallási tapasztalat átfedését állítja. Vagyis azt, hogy a kultúra révén az ember egzisztenciájának olyan tájaira ismer rá, amelyekre egyébként csak a vallási élmény révén láthat rá. Nem véletlenül áll egymás mellett e könyvben Firenze 82
