Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Tóth Wanda-Szemethy Imre: Vázlat (képregény)

hangzott el, kérdőn ... a férfi nem szólt, az arca megrándult kissé ... gúnyosan? ... megvetem?, hogy ily áruló ügyetlenül viselkedik. És ő is felszabadult már, hogy így meglátja? nem tudta már. Látta, hogy lesüti a szemét, hová nézett? a pici, világos cipőre. Gyorsan, szinte dacosan húzta vissza a lábát.

Teljesen egyedül voltak odakinn. Benn a társaságot édes alt hang fogta körül, senki se ügyelt a távollétükre.

Lassan, álmatagon hullott alá az est, puha, illatos fátyolokba burkolva mindent. Alattuk lámpák remegtek. A pihenő város, mint szép asszony, minden ékszerét fölrakta már. Rejtelmes óra, édes óra ...

Csak ők itt ... némán ... süketen ...

Tehát visszautasít - érezte az asszony. Eltávolodik, hidegen, ellenségesen. Mit tettem volna? alig egy pillanat lehetett és mégis vége. Hiszen már egészen nyugodt. Milyen hamar is tud a férfi magán uralkodni ... máris érezné, hogy úgyse veszít sokat?

A csend ismét eltakarta őket jeges kendőivel.

757