Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Gyurácz Ferenc: Adalékok és gondolatok a népiség (populizmus) ismeretéhez

a „predemokratikus” jelzővel jellemzi ezeket, míg a holland Willem Wertheim a hagyományos patrónus-kliens viszony meglétét emeli ki. Az argentin Tor- cuato di Telia szerint a populizmusban az elit lázad a tömegmozgalom hullámát meglovagolva, a status quo-t megkérdőjelezve, míg a marxista (és ugyancsak argentin) Ernesto Laclau úgy véli, hogy „a populizmus legmagasabb formája a szocializmus”. A marxista ideológusok általában a kispolgári rétegekhez kötik a populizmust. Peter Wiles többhelyütt idézett véleménye szerint a populizmus lényege az a feltevés, amely szerint „az érték a túlnyomó többséget alkotó egyszerű emberekben és az ő kollektív hagyományaikban rejlik”. Némelyek az egyetlen témára összpontosító, ún. „one issue”-típusú áramlatokkal azonosítják a populizmust, mások éppen ellenkezőleg, olyan politikai stílusnak tartják, amely bármiféle eszmeáramlatnak megadhatja a megjelenési módját.

Ebből a néhány hivatkozásból is látható, hogy a meghatározás-kísérletek ugyanolyan sokfélék, és gyakran ugyanúgy ellentmondanak egymásnak, mint amilyen parttalan és ellentmondásos a meghatározni kívánt jelenségcsoport. A már említett Margaret Canovan elmélyült vizsgálódások után jutott arra a következtetésre, hogy az összefüggő populizmus-elmélet kidolgozása nem lehetséges a szóban forgó jelenségek sokfélesége, a szisztematikus logikai kapcsolódásaik teljes hiánya miatt. Alternatívaként a fenomenológiai megközelítést ajánlja, a populizmusnak nevezett jelenségek előfeltevés-mentes leírását, és a konkrét jelenséghez igazodó vizsgálati módszereket. Ha a „populista” szó történeti jelenségre utal, akkor történeti módszerek kívánatosak, ha társadalmi jellegre, akkor szociológiaiak, ismét másként kell foglalkozni a popu- lizmussal mint politikai vagy morális problémával, és így tovább. Canovan a zűrzavarban való eligazodásra egy hétrészes tipológiát ajánl, amelynek első három típusa - a farmerradikalizmus, az intellektuális agrárszocializmus és a parasztmozgalmak csoportja - szociális mozgalmakra utal, míg a további négy - a populista diktatúra, a populista demokrácia, a reakciós populizmus és a politikusi magatartás populizmusa - az ún. politikai populizmus válfajait alkotja. Ezek a típusok a legváltozatosabb módon keveredhetnek és kapcsolódhatnak össze egymással, különféle populista szindrómákat képezve.

Az angol politológusnő tipológiáját persze lehet vitatni, ő maga is módosította, pontosította már azt egy 1991-es előadásában. Úgy gondolom azonban, hogy ajánlatával mindenképpen nagyon fontos lépést tett, amelyet hasznos volna másoknak is követniük: a meddő elméleti próbálkozások, kirekesztőértékelő definíciók helyett a konkrét leíró-elemző munkát állította előtérbe. Az általa végrehajtott szemléleti fordulat implicite azt a felismerést tartalmazza, hogy a populizmus egységes, egyetemes irányzatként való azonosítása azért rendkívül nehéz, mert ez az irányzat - különösen mozgalmi és ideologikus formájában - a többieknél jobban függ a konkrét, helyi vagy nemzeti sajátosságoktól. Helyesebb tehát önkörükben - de az egyetemes emberség elvont értékeszményének alárendelten —, illetve szűkebb vonatkozásaikban jellemezni a populizmusnak nevezett jelenségeket, s az egyik típusnál kialakult értékítéletet nem vinni át automatikusan egy másik típusra. így lehet eljutni az egymáshoz közel álló típusok közös értékeléséhez, az általánosítás egy magasabb szintjére. Canovan 1991-es előadása a „politikai stílus” kategóriájába tartozó populizmusok együttes jellemzését valósítja meg, és azt bizonyítja,

737