Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből

az egyhelyben maradásé, hanem a vándorlásé. A főhősnek idegenben kell élnie. Nem csoda, ha fejlődésének e szakaszának már Európa a színtere. A polgár igazi hazája a kulturális, nem a földrajzi vagy az állampolgári meghatározottság. A tanulás persze most sem könnyű. Először is nehéz szembenézni az európai kultúra gazdagságával, sokféleségével. Hogy mást jelent a polgári létforma odahaza, mint a nagyvilágban, „hogy polgárnak lenni, a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza”. A különbség elsősorban időbeli. Hogy mennyi ideje van egy-egy kultúrának a polgárosulásra. Vagyis minden a történelmi szerencsén múlik: „mi odafent, a mi »nagy urbanitású« felvidéki városainkban, valahogy kínos-lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, valósággal szorgalmi feladatokat végeztünk polgáriasságból, ernyedetlenül civilizálódtunk.”

A különbségek mellett azonban kellemesen érinti a háború után Európa minden részébe szerterajzó nemzedéket a polgári kultúra országhatárok felett átívelő folyamatossága: „Egy kultúra lelkiségének határterülete idő és országhatárok felett oszol széjjel. Mi odahaza, Kassán és az egész Felvidéken, ön- tudatlanul, de talán nem is olyan egészen öntudatlanul, egy kissé német módra éltünk.”

A kultúra hasonlóságának háttere a polgárság hasonló életformája. Az a „nyájas és derűs” kapitalizmus, amely a háború előtti világ sajátja volt, de amelyet itt-ott még őrzött a pogárság a háború után is. E nyájas uram-bátyám világnak, a polgárságnak határokat nem ismerő összetartását példázza az elbeszélő és egy küföldi bank közt kialakult bizalmas viszony: „ezzel a bankkal rövidesen baráti viszonyba keveredtem. Adtak pénzt »bankszerű feltételek« nélkül is; ezt a pénzt persze megtérítette később apám... Volt valami patriarchális és családias a bánásmódban, ahogy a leipzigi magánbank a külföldi polgárfiúk »monatwechsel«-jének diszkrecionális ügyeit kezelte.”

Ebben a korszakban tehát a család szerepét az osztály veszi át: ez vezérli az ifjút az élet viszontagságai közepette. „Az osztály egyetlen nagy család volt még; legalább úgy tetszett; család a nemzetek fölött is.” E családiasság pedig szintén az életformák hasonlatosságából fakadt: az élet ugyanolyan feltételeit alakította ki maga körül e polgárság Nyugaton, mint Közép-Európában. Az osztály itt nem hidegen kalkulált érdekszövetség csupán, hanem hasonló életritmus, gondolatvilág és ízlés. A polgárságot ugyanúgy a hasonló életvitel tartotta egyben — amíg tartotta —, mint az arisztokráciát vagy a proletariátust: Márai elbeszélője mély beleéléssel tud írni mind a cselédek vagy a szegények világáról, vagy a zsidóságról -se leírásokból nem hiányzik a polgár önkritikus hangütése sem -, mind pedig az arisztokratákról. Ha a polgárság nagy család, melyet a létforma hasonlósága kovácsol össze, ugyanez elmondható az arisztokráciáról is: „Van egy európai arisztokrácia, amely nem is családfa, mint inkább ízlés, modor, életformák azonossága szerint tartozik össze...”

Az ízlés, modor és életforma együtt teszi ki azt, amit kultúrának nevezünk. A főhős kalandozásai során az európai kultúra sokféle arcával ismerkedik meg: a német, a francia, az olasz és az angol kultúra jellemzése fér a regény keretei közé. A leírás bravúrja pedig az, hogy éreztetni tudja az elbeszélő azt a kettősséget, amelyet a polgárfiú megtapasztal: hogy egyszerre érzi magát Európában otthonosan és idegennek.

Ennek az ambivalens érzésnek az alapvető magyarázata a közép-európai

79