Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből

identitásban keresendő. Márai elbeszélője szerint Nyugat felé Németországig tart az a kulturális klíma, amelyben még otthon érezheti magát az, aki Közép- Európában született. Ezért a döntő változás akkor áll be, amikor a főhős Németország nyugati határát átlépi: „túlhaladt azon a határon, melynek »Közép-Európa« a neve, amelynek emberi, fajtai, műveltségi sugárkörében születtünk és nevelkedtünk, amely szervesen összetartozik s egybefolyik a másik Európával s mégis olyan titokzatosan más, hogy a Rothschildok annak idején gondolkodtak: érdemes-e egyáltalán vasutat építeni bele?”

A közép-európaiság legfontosabb ellenpólusa Párizs, ahol a háború után minden magyar kicsit idegennek érezte magát. „Féltem tőlük. Féltem, mert idegenek, »európaiak« voltak...” Aztán a reflexió rávezeti a mélyebb okra: s most már tudom, azért is féltem tőlük, mert ők voltak a győztesek, ők voltak a másik fajta, az ellenség, a diadalmas náció.” A politika Párizsa állt szemben a kultúra Párizsával, az egyikben idegennek érezte magát a kassai polgár, a másikban viszont nagyon is otthon. ,A győztes apák nemzedéke ezekben az években még feltűnően hangoskodott. Szomorú voltam és magányos. A másik Párizsból, a »fény városából” nem láttam semmit. S az igazi Párizsból, az értelem, a csend, a mértéktartás, a szerénység és az élet kispolgárias örömeinek városából az irodalom adott csak ízelítőt.”

Kitaszítottság és otthonosság kettőssége e könyvben látszat és lényegi valóság, felszín és mélység ellentéte. Amit a madártávlat megmutat, az a látható. De van a dolgoknak egy láthatatlan arca is, egy titokzatos és nehezen hozzáférhető vetülete, és az igazi írónak ez a tárgya. Ezért van, hogy minden hely ilyen kettősségben él: kifelé is és befelé is. Már Kassáról is azt olvassuk: „Az igazi város szinte láthatatlan volt, befelé épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el.” Ugyanez a kettősség vonatkozik Berlinre és Párizsra is. A valóság egésze ilyen kettősségben létezik. Minden embernek is két arca van. Az egyik hozzáférhető és megismerhető. Az igazi én azonban valahol máshol rejtőzik, és nagyon ritkán mutatja meg magát. Ezért van az, hogy amikor jellemezni akar valakit az elbeszélő, így kérdez: „Milyen volt belülről, ott, ahol egy ember megmásíthatatlanul egyedül van...” Ezért, hogy az emberek legtöbbször félreértik, félreismerik egymást - létük igazi minőségéhez nem tudnak eljutni: „Mit tudhatunk egy emberről, kinek mosolya reánk világított egy pillanatra? A »megismerés« bonyolult és veszedelmes vállalkozás, s eredményei legtöbbször kezdetlegesek.” Ezért, hogy barátok és rokonok, akár félj és feleség sem értik meg igazán egymást - mert nem ismerik igazán egymást. Ezért szorong a főhős is fiatal féiji mivoltában: „Valakit meg kell ismerni, minden titkával s minden következménnyel: ez az, amit langyos és általános szóval szeretetnek neveznek. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill.” így sopánkodik rögtön házassága elején az elbeszélő, s magyarázatul hozzáfűzi: „Fogalmam sem volt arról, mi egy ember, s micsoda felelősséget jelent, vállalni egy idegen embert! - s még kevésbé tudtam, mi az, ami egy emberben megközelíthetetlen, megváltoztathatatlan, mi ajellem?” Csak lassan ébred rá e tényre, csak nagyon sokára képes megbarátkozni e helyzettel: ,Megtud tarn, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő - legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható

80