Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből

versenyt futott a könyvvel.”), s egy olyan regényvilágot, melynek feladata megérzékíteni azt a századot, melyet a szerző saját tapasztalatai alapján ismert meg, s tett reflexió tárgyává. Nem önmagáért való e regényvilág, s az esszéizálás sem puszta szubjektivizmust jelent. A Márai által megalkotott esszéregény-forma egy maradandó mű formájában állít emléket egy századnak, mely egy kultúra hanyatlását hozta. A Márai-regény öncélúságában a polgárság elmúlásának mementója.

Ennek a regénynek egyik fontos erénye kidolgozott topográfiája - nem véletlenül kötődik egy városhoz: Kassához. Olyan többszintű struktúraként épül fel, amely összességében tájképszerűen jeleníti meg az időbeliséget. Az egyéntől Európáig tágítva szemhatárát, az elbeszélő végigvezet bennünket azokon a színtereken, ahol az ember élete zajlik e században: az emberi viszonyok között beszél családról, barátságról, házasságról, városról, osztályról, hazáról és kultúráról. Ezek azok a stációk, melyeken keresztüljutva az egyén elérkezik Európáig, hogy onnét ismét visszajusson önmagához. Márai alapvető meggyőződése ugyanis, hogy az író végső kérdése mindig az egyén marad, a titkozatos én. A század gyermekének vallomása egyúttal az individuum dicsőítése is, szemben a tömeggel, az egyén szellemének diadala „a csorda halálvágya” ellenében: „a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött... A szellemi ember magányos jelenség, s mindenfelé katakombákba kényszerül...” A polgár vallomása igazából a tizenkilencedik század értékeinek, gondolkodásának visszaidézése a huszadik század körülményei között. Történet arról, hogy a civilizáció eredményeit felmutató polgárság meghátrálni kényszerül a huszadik század tömegkultúrájával és ebből következő hatalmi terrorjával szemben. Az egész mintha egy hatalmas és fenséges csataleírás lenne Tolsztoj modorában, madártávlatból, de leheletfinoman megjelenítve: minden esemény a térben elhelyezve jelenik meg, minden mozdulat stratégia, minden történés dráma.

Kezdetben volt a család. Az is először topográfiailag: mint otthon: „Ha ezt a szót gondolom: »otthon«, a Fő utcai ház széles udvarát látom, a hosszú, rácsos folyosókat, a nagy porolót és a villanymotoros kutat.” De persze személyek töltik ki e teret: közelebb és távolabb álló családtagok, és a köztük levő viszonylatok: vonzódások és taszítások. A család a könyv elbeszélőjének tudatában „örökké változó, végeszakadhatatlan mítosz”, melyet „vér és emlékek, tragédiák és érzelmes kacat, pletykák és érdekek fonalából” szőnek az egymást követő nemzedékek. A vallás nyelvéből vett kifejezéssel „titokzatos testnek” nevezi a családot, mely misztikus módon képes életerőt adni az egyénnek: „... korszakokban, mikor az emberiség nagy, közös mítosz nélkül kénytelen élni, különösen jelentős élményforrás a család miniatűr világtörténelme.”

Ám az elbeszélőnek e misztikus testhez fűződő viszonya nem egyértelmű. Úgy tűnik, egy született lázadóval van dolgunk, aki tulajdonképp mihamarabb szeretne kiszakadni e kötelékből: „mindent nekik köszönhetek; s nagyon nehéz volt elfelejteni és megsemmisíteni magamban azt, amit tőlük kaptam. Egészen talán nem is sikerült.” Ezek szerint azonban megpróbálta. Az elfelejtést és a megsemmisítést. Valami hajtja el, ebből az idillből, ebből a biztos és változatlan, magába forduló világból. Az elbeszélő, aki saját életét meséli el, mintha maga jelképezné osztálya felbomlásának történetét, mintha öntudatlanul is maga lenne a hanyatlás tulajdonképpeni oka: Jgen, magam is úgy éreztem,

77