Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Beke György: Nagyszentmiklós aranykincse
nak ki ide, de közigazgatásilag külön helység, falu, tehát megvan a „mező- gazdasági környezete”. Szemben vele, csak át kell menni az út másik oldalára, az agráregyetem modern épületcsoportja. A közép- és felsőfokú szakoktatás testközelsége nagy előny lehet, főleg a líceumi tanárok és diákok számára.- Újszentesen mintegy ezer diák tanul, az iskola fő jellegzetessége a lecsa- polás, telkesítés, öntözés, az erózió leküzdése, a talaj termőképességének növelése. Itt képeznek — még három helyen Romániában - topográfusokat. Nem véletlen, hogy az új szentesi szakiskola ezt a profilt kapta. A Bánságban örök küzdelem folyt és folyik ma is a vadvizek, az áradások ellen, a vízzel és a vízért. Évszázados mesterséges csatornák nyomai maradtak meg a Maros- Tisza-Aranka folyók közén. A török időkben nem csak elvizenyősödtek a szántóföldek, de a katonai hatóságok még versenyre is keltek a természet pusztításaival, hadi célokból, védelmi elképzelések alapján erdőségeket vágtak ki, termőföldeket posványosítottak el. A talajjavítás még ma is a szakemberek fontos feladata.- Ilyen sok diákkal könnyű megoldani a feladatot - mérlegelt Tessedik uram. — Ezer diák? Egy egész hadsereg!- Csakhogy ebből igen kevesen maradnak meg a mezőgazdaságban - felelte David Jezdic biológiatanár. - Szétszélednek mindenfelé, mint a pásztorok nélkül maradó nyáj. Még a faluról jött fiatalok is inkább választanak valami olyan munkát, amelyet nem a sárban, hanem a betonon kell végezniük. Ha kérdezzük az elcsatangolókat, azt felelik, hogy nem tetszik a munkahelyük a mezőgazdaságban, állattenyésztésben. Honnan tudják, milyen az a munkahely, ha el sem foglalták?- Nem szeretik a gazdálkodást? - Tessedik uram most már hallhatóan morgolódott. - Pedig a földművelés hivatás, igen, nemcsak szakma, amit meg lehet tanulni, hanem hivatás, ami a szívben lakozik... David Jezdic buzgón helyeselt, és saját életével példálózott. Vöröses, sötét hajú, sima arcú férfi, világoskék szeme lobogott a szemüveg mögött. Nagy- szentpéteri születésű, a faluja innen az első település Perjámos felé, románok, szerbek és németek lakják. Illetve, a svábokat múlt időben kell emlegetni itt is. A tanár szerb szülők gyermeke volt, az apja gazdaember, odahaza náluk a földnek, a szorgalomnak volt igazi becsülete. Kicsi gyermek volt még, óvodás korú, mikor az édesapja először magával vitte a mezőre, szántani. Alig aludt egész éjszaka az izgatottságtól. Hajnalban már kint voltak a határban. Mielőtt este hazaindultak, David lehajolt, felkapott egy marék földet, és mikor az apja éppen nem nézett feléje, az arcát jól összemaszatolta. Látszódjék meg jobban rajta, hogy a mezőről jönnek, szántani voltak. Az idős gazdák arcát esténként, a mezőről hazafelé tartva sárosnak, porosnak látta... Az óvodában is híre ment, kérdezgették: Jgaz-e, David, hogy te már szántottál is?” Vagy máskor: „Igaz-e, Dávid, hogy te eteted a bárányokat? Miért van tele fűvel a zsebed?”- Tudja, uram, igazi boldogság volt, amikor a báránykák a kezemet nyalogatták... Most bevisszük a diákjainkat a szép, új istállókba, ahol vagy száz tehén van, korszerű minden, a takarmányozás, a gépi fejés, de a mi diákjaink a zsebkendőjük után nyúlnak és az orruk elé szorítják... A tehenek még nem használnak divatos illatosító szereket... Tessedik uram elmosolyodott, de láttam rajta, hogy még nem akar indulni, maradt egy fontos kérdése. Kerülővel kezdett hozzá: 707
