Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből
megidézze azt írásaiban. „Gyanítottam, hogy a művészethez idejében meg kell halni kissé...” - íija, majd hozzáfűzi: ,Aztán leszámoltam a valósággal, hogy nincs menekvés számomra, sorsomért nem felelős senki, át kell adni életemet a műnek, szőröstül-bőröstül, feltételek nélkül....” Végül a befejező részben egyenesen kimondja: „át kell adnom magam teljesen a munkának...” A regényes életrajz fogalmát e kitételek tükrében kell tehát értelmeznünk. Világosan látszik, személyes érintettség vezeti az író kezét, erkölcsi hitellel kíván írni, ám az is világos, hogy tisztában van vele, amit tesz, az nem több mint írás, irodalom. Hogy akiket fölidéz, nem hús-vér, valóságos alakok, hanem fölidézett, így csak e szövegben élő alakok, akiknek „csak e könyv oldalain van illetőségük és személyességük”. Nem attól válik a szépirodalom fiktívvé, hogy kitalált személyek kitalált történeteit mondja el, hanem a megírás által - ahogy egy könyv világába vonja a szerző a tapasztalati világ elemeit, és ott egy soha nem volt struktúrába egyesíti. Ha ily módon, bizonyos nehézségekkel, de sikerül értelmeznem a Márai- féle műfaji meghatározást, szeretnék e könyvvel kapcsolatban két másik műfajt is felidézni. Ha már Thomas Mannról esett szó, nyilvánvaló, hogy nem kerülhető el a nevelődési regény műfajának számbavétele. E könyv lapjain egy íróember életével ismerkedhetünk meg: őseinek, kora gyermek- és ifjúkorának, majd korai felnőttkorának tapasztalataival szembesülünk. Ilyen értelemben tehát világosan fejlődésrajzzal van dolgunk: a mesélőt az érdekli, milyen tényezők hatására milyen irányba fordul egy ember élete, és méginkább gondolkodása, sőt művészete. Márpedig nyilván ez az, ami a goethei értelemben vett nevelődési regényt is meghatározza. De a jelen írás szempontjából talán az esszéregény kategóriája lenne a legérdekesebb. Ha ugyanis ennek műfaji meghatározottsága felől olvassuk e szöveget, akkor módunk van úgy értelmezni azt, ahogy a jelen írás címe sugallja: mint amely valami módon mégiscsak számot ad. Tanúságtételként értelmezhetjük azt, szövegbeli bizonyítékok alapján: „... mindent úgy néztem meg, tárgyakat, tájat, embereket, mintha »szemtanú« lennék s akkor látnám először, de talán utoljára és be kell számolnom majd egy későbbi kornak a látottakról.” Az esszéregény műfaji meghatározásának megfelelően Márai könyve saját koráról ad számot - az irodalom eszközeivel. Az esszé értekezőprózai műfaj - a regény fikció. Az esszéregény viszont a két műfaj sajátosságait ötvözi: oly módon próbál értekezni, hogy közben megfelel a szépírással szemben állítható követelményeknek. A polgár vallomásaiban Márai egy világot épít fel, mint minden regényíró. Az esszéregény sajátossága azonban az, hogy e világon keresztül az író gondolkodásmódja, világról alkotott felfogása fejeződik ki. Ajelen írás kiinduló hipotézise szerint A polgár vallomásaiban Márai személyes emlékeit felhasználva, de az irodalom eszközeivel vet számot korával. E hipotézis alátámasztására elegendőnek tűnik a könyv utolsó oldalát idézni: „Aki ma ír, mintha tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára... tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette.” Márai esszéregénye a francia esszé gondolati tisztaságra törekvő nyelvét egyezteti össze a goethei fejló'désregény műfaji elemeivel. így épít föl egy elbeszélő ént, aki a regény egyes szám első személyű elbeszélése közben is alakul („Hol tegyek pontot, mikor ér az író »végére« az effajta írásnak? Az élet 76
