Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Simonné Keszei Anita: A kultusz apoteózisa?
A szombathelyi főiskolások programja nyomán még csak éledező kultusz az ország másik végén, Debrecenben, Csokonai körül már átalakult. Ennek a kultuszfejlődésnek leírását találjuk Keresztesné Várhelyi Ilona tanulmányában, aki tiszta logikai rendet építve vezeti be a kultuszképződés állomásait. Természetes állásfoglalások és fentről irányított mesterséges szokásrend szétválasztása után a kortársi emlékek, anekdoták, síremlék majd szoborállítás, kiállítás szervezése a lépcsőfokai az elsődleges kultusz létrejöttének. A másodlagos kultuszban profán kegytárgyak tűnnek fel, popularizálódás következik (mézeskalács - Csokonai); majd a kultusz kultusza: szobrok centenáriuma, színházak, talponállók kultikus névadása. A munka azt bizonyítja, hogy Csokonai kultuszában a felülről és alulról jövő kezdeményezés jól megfér egymás mellett. A felülről irányított, ideológiai beavatkozás a témája Kelevéz Ágnes: Keletről jön a fény című írásának. Az ünnepi beszédek, „rosszindulatú vádak és jóhiszemű tévedések” sorozatát konkrét versértelmezési hibák kiemelésével társítja a szerző a Babits-kultúszról szóló írásában. Ugyancsak ideológia és kultusz viszonyát választotta tárgyául Csapiár Ferenc, aki Kassák érsekújvári szobrának felavatásáról ír. A kényszerű egyensúlyozás, kivárás, politikai rosszallások fojtó légkörében kerül sor a köztéri avatásra. A kultuszteremtésről szólva mindig fenyegető pátoszterhes hangulatot elkerüli az író bájosan groteszk utalásaival (a bukott Kassákra emlékeztető tábla, ...). A groteszk látásmód képviselője a kötetben Szilágyi Márton lett, hiszen a kolozsvári Mikulás-fesztiválhoz 1995-ben kapcsolt ironikus kegytárgy-árverés leírása az irodalmi kultuszok karikírozása. A felajánlott személyes tárgyak (a résztvevők harisnyakötője, véradó-igazolványa, úszószemüvege) kellékek „...a közvetlenül környező regionális iro- dalmiság kultikus elemeinek lefokozásához és reflexiójához.”7 „Vidám játék” ez, akárcsak a szürrealisták ünnepei, ahol a hisztériát, elítélt anyagyilkosokat, anarchistákat éljenezték Bretonék az abszolút rossz lát- tatásának jegyében. Az ünneprontás kultuszáról Karafiáth Judit ír remek tanulmányt, kitérve Aragonék játékos szokásaira, modern mitológiájukra, mely a képzelet szabadságát hirdeti. A szerző élvezetes stílusban szól az ellenünnepek Párizsáról is. De miért érzik szükségét a szürrealisták s még inkább a mai irodalomtörténész-nemzedék, hogy szabaduljon az egységesítő kultuszoktól? Erre is próbál válaszolni Dávidházi Péter előadás-anyagában, amely az Irodalomtörténet és ünnepi beszéd címet viseli. Beöthy Zsolt A magyar irodalom kistükre című műve apropóján vindikatív eredetmondai szerepvállalásról, a magyar irodalomban máig fellelhető kisebbrendűségi érzésről, retorikánk genealógiai és szakrális metaforáiról ír. S arról, hogy az „irodalom rövid történetének” vázlatos áttekintéseit adó munkák mennyire alkalmasak voltak a közelmúltban a hatalom genealógiai legitimálására. A szerző véleménye szerint ez az oka annak, hogy ma az irodalomkritika elfordul a megoldások áttekintésétől a problémák és részletek felé, „a kongó pátosztól az üdítő tiszteletlenséghez”.8 Konkrét művekből indult ki Tverd óta György is: Gyulai Pál és Toldy Ferenc emlékbeszédeiből. A szövegek retorikáját, szerkezeti felépítését, nekro700
