Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Simonné Keszei Anita: A kultusz apoteózisa?

Festetich szerint az irodalmi államalapítást, politikai rehabilitációt, gazdasági befolyást is tartalmazta volna.

Megkérdőjelezhető' a tisztán művészi szándék Rátkai Orsolya szerint a Marczibányi-díj első két kiosztásánál is. Marczibányi István hagyatékából 1817—1834-ig, majd 1845-1944-ig évről évre jutalmazottak kitüntetése a legitim irodalmi autonómia ünneplésének kísérlete is. A munka az ünnepelt nyelvről és az ünneplés nyelvéről szól gazdag jegyzetanyaggal.

Az ünneplés eszközként való felhasználására idéz példát Császtvay Tünde Vas Gereben „dicsteljes elparentálásáról” szólva. Az elveszett és megtalált sírhely, hazaszállító-bizottság felállítása, majd az 1885. január 26-i újratemetés kapcsán ugyanis felmerül a kérdés: „Mire kellett nekünk, magyaroknak 1885- ben az a túzok - Vas Gereben?”3

Adomateljes fénykorunkkal, a dzsentri-nosztalgia erejével, a tiszaeszlári- vérvád miatt romló külföldi magyarságképpel magyarázza a temetést az író. „Nagyjaink - kicsinyeink - temetése mindig panoptikum volt”4 - hangzik a végkövetkeztetés Hanák Pétert idézve, s e gondolat ismét új esszére vezeti a kötet olvasóját.

Lévay Józsefet 1911. november 19-én még nem temették ugyan, de Kis- faludy-társasági tagságának 50. évfordulóját ünnepelni ugyancsak gyanús.

Ifjak és szüzek, virágokkal díszített karszék az emelvényen, epigrammák a jeles napra: e szakrális díszletek a Lévay-Emlékkönyv magasztaló toposzaival együtt Porkoláb Tibor számára azt a véleményt támasztották alá, hogy a Mester a daliás idők rekvizítumaként vált a kultikus tisztelet tárgyává, mert „Lévay irodalomszociológiai státuszára és nem vélt vagy valós irodalmi tevékenységére alapozódik e demonstratív tisztelet.”5

Ebben a gondolatsorban már helyet kapott az irodalomszociológiai funkciók vizsgálata is, ezért kívánkozik ide Lengyel Andrásnak az 1923-as Juhász Gyula-jubileum kapcsán megfogalmazott néhány tanulsága.

Itt is írói évforduló eseménymenetének említése történik: 1923. május 20- án Juhász Gyula írói jubileumát ünnepelve nem csupán kultuszt teremtenek a résztvevők, de sokuk sorsában is fordulat következik. Az ünnepelt Szabó Lőrinccel, József Attila Babits Mihállyal, Móra Ferenc Kosztolányi Dezsővel ismerkedik meg személyesen e napon. A tanulmány utolsó felvetése is fontos állítást tartalmaz: egy szerző ünneplése - ami fizikai valójában mutatja az írót - hangsúlyozza mű és író összetartozását. Abban a korban, amikor a „szerző halála” kerül előtérbe, a kultusz úgy befolyásolja mégis a recepciót, hogy helyreállítja író-mű-olvasó archaikus egységét. Továbbgondolásra érdemes téma.

Ha a „szerző halála” felmerült, következzen most a mű élete.

Fűzfa Balázs Mélylégzés című munkája fikció és valóság határait feszegeti, amikor a kőszegi-szombathelyi Ottlik-kultuszról írva arról számol be, hogy tucatnyi főiskolás hogyan fedezi fel a hajdani katonai reáliskola regényből ismerős, valóságban ismeretlen szegleteit.

Megtalálnak kapukat, túllépnek a dokumentatív hűség tárgyi fontosságán, feszegetik a befogadás hatásmechanizmusának kérdését. Majd kétévnyi munkával, emléktáblával, tanulmánykötettel kultuszt motiválva ráébrednek arra, hogy amikor megszűnik a regénnyel való fizikai azonosulás lehetősége, akkor születik meg a regény. „Mert megszűnik a valóság, amelyből vétetett.”6

699