Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Simonné Keszei Anita: A kultusz apoteózisa?
SIMONNÉ KÉSZÉI ANITA A kultusz apoteózisa? „A kultusz mint beállítódás bizonyos szellemi vagy anyagi értékek rajongó, mértéket nem ismerő, min- denekfólötti tisztelete, tehát teljes és feltétlen odaadás, mely imádata tárgyát minden szóba jöhető vád alól eleve felmenti. ” Dávidházi Péter1 Március tizenötödike és április tizenegyedike között nehéz elfogulatlanul olvasni kultusztörténeti tanulmányokat. Márpedig Az irodalom ünnepei kötet huszonhat kiváló szerző előadásának anyagát tartalmazza e tárgyban. A cím megegyezik a Petőfi Irodalmi Múzeumban 1997-ben rendezett kiállítás címével, a tartalom pedig az 1997. szeptember 30.-október 1. között a Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultuszkutató Csoportja rendezésében megtartott konferencia előadásainak közreadása. A kiállítás és találkozó szervezője, a kötet szerkesztője Kalla Zsuzsa, aki örömmel állapítja meg Előszavában, hogy a kultuszkutatás új szakasza talán az esettanulmányoktól eltávolodva, azokat példatárként használva az elméleti kereteket építi, és segédtudományok bevonásával értelmez, bizonyít. A kultusz megítélésében pedig a szerző szerint az ironikus, távolságtartó vizsgálatot felváltotta az objektív szemléletmód. (A szakirodalom gyarapodásának bizonyítéka a kötet végén található válogatott bibliográfia.) Az előző konferencia anyagának szerkesztett kiadása2 a kultusztárgyakat, mostani kötetünk az irodalmi ünnepeket emeli címébe, bár tematikus csoportokba sorolva a nyelvről, évfordulókról, kultuszteremtésről is szól. Az első fejezet Az irodalom ünneplése cím alatt négy tanulmányt tartalmaz. John Flood A Német-Római Birodalom koszorús költőiről írt impozáns tárgyi gazdagsággal, bő jegyzetapparátussal. Miközben pontos képet kapunk a feltárt 860 koszorúzás jellemző szertartásrendjéről 1341-től 1806-ig, vizsgákról, jelvényekről, avatószövegekről, koszorúzott költőnőkről is olvashatunk. Végig érezhető azonban a kutató állásfoglalása is: azt az évszázadokon át meg-megújuló kísérletet értékeli, ami a költészetnek méltó ünnepet kíván teremteni. Erre a munkára rímel Hász-Fehér Katalinnak a XIX. század eleji Helikonünnepségekről írt tanulmánya, mert olyan kezdeményezésről szól, amely intézményi keretet próbál szervezni az irodalom dicsőítésének. A Helikon-Par- nasszus értelmezések, Kazinczy és a dunántúli ellenzék viszonyának leírása után annak a Helikon-eszménynek a megfogalmazására is sor kerül, ami 698
