Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből
HORKAY HORCHER FERENC Fejezetek a huszadik század eszmetörténetéből OLVASÓNAPLÓ „Történelem az a szellemi forma, amelyben egy kultúra számot ad magának múltjáról. ” (Johan Huizinga) III. A század első fele egy polgár vallomásaiban MÁRAl SÁNDOR Márai Sándor 1934-ben kiadott, legismertebb könyvének értelmezését igencsak megnehezíti az írás műfajának tisztázatlansága. Címe szerint vallomásról lenne szó, tehát egy olyan műről, mely eredendően nem fiktív, hanem nagyon is életrajzi alapokon áll. Ám a szerző többféle módon is elbizonytalanít bennünket arra nézve, vajon valóban pusztán alanyi vallomásról van-e szó. Legnyilvánvalóbban a szöveg elé bocsátott jegyzetben, ahol a következők olvashatók: „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.” (M. S.) De mit is jelent a „regényes életrajz” kifejezés? E kifejezésnek úgy tudunk határozott értelmet tulajdonítani, ha figyelembe vesszük azokat a szempontokat, melyeket írás és élet viszonyával kapcsolatban maga a szöveg sorakoztat fel. Bár mint másról is, olykor egymásai ellentétes állítások olvashatók a szövegben „élet” és „írás” viszonyáról. Annyi bizonyos, Márai a két szférát fogalmilag a kezdetektől fogva megkülönbözteti. Csak a két szféra egymáshoz fűződő kapcsolata változik a szöveg előrehaladtával. Eleinte ugyanis mintha szoros kapcsolat állna fönn a két szint között: „Az írás végső értelmében nem más, mint magatartás, nagy szóval úgy mondhatnám: erkölcsi magatartás.” Am itt sem az írás „életességéről” van szó, Ady értelmében. Miközben ugyanis az írás aktusának erkölcsi jelentőségéről beszél, Márai világossá teszi: nem a „naturalista” írásmód híve. Szerinte a „nyafogó esztéták” „elefántcsonttorony”- elvárásai, és az életet leíró naturalizmus közötti síkon „él és alkot valahogy, kínlódva, az író”. Később azonban kicsit másképp fogalmazza meg, mit is gondol a két, egymástól jól elkülöníthető világ viszonyáról. Úgy tűnik, a késő romantikus Thomas Mann-i művészeteszmény híve, az elátkozott művész ideálját vallja magáénak, aki lemond az életről, hogy minél pontosabban 75
