Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Hatiasvili Nodar: Önérzet; A sólyom (novellák)
dözőbe vette a zsákmányt, de érezte, hogy valaki más is repül mellette, s ez nagyon idegesítette. Mielőtt körülnézhetett volna, egy csodaszép madár vágott elé, s szélsebesen lecsapott az ő zsákmányára. Ekkora szemtelenség láttán teljesen megdöbbent. Ilyen még sosem fordult elő vele. Az első reakciója az volt, hogy nyomába ered, s megleckézteti a pimaszt, de valami miatt képtelen volt ezt megtenni. Zsákmányába belemélyedtek az ismeretlen vetélytárs karmai, s a sólyom csak ekkor döbbent rá, hogy az egy tojó. Mozdulatai csiszolatlanok voltak, de annyi düh áradt belőlük, hogy nehezen akadt volna bárki is, aki megpróbálta volna elorozni tőle a zsákmányt. A legérdekesebb azonban az volt, hogy a sólyomnak ez esze ágába sem jutott, épp ellenkezőleg, szeretett volna segíteni neki. Közelebb repült hozzá, de a tojó pillantásából megértette, hogy még közelebbre most nem merészkedhet, otthagyni viszont képtelen volt. Elhatározta, hogy vele tart és megvédi a többiek támadásától. Lelke átmelegedett. »Megnézem, hol él ez a gyönyörűség« — gondolta. Georgij aggodalommal szemlélte a jelenetet, de mikor látta, hogy sólyma a tojó után repül, vállára akasztotta puskáját, s Zarbazánhoz fordulva így szólt: „Előbb vagy utóbb be kellett ennek következnie Zarbazán”. Zarbazán szokása szerint végighallgatta Georgijt, farkát csóválta, s a távolodó sólyom után fordulva szelíden vakkantott néhányat. Egyre magasabbra és magasabbra repültek. Ilyen magasan még soha nem szállt. Sosem tapasztalt, csodás érzés kerítette hatalmába, de még nem értette, mitől és miért érzi jól magát. Talán a magasságtól és az elétáruló látványtól, talán a levegőtől, talán az ismeretlen közelségétől? A tojó időnként rápillantott, eleinte félénken, de miután megérezte, hogy nem kell támadástól tartania, csodálkozva, végül pedig kacéran. így repültek egészen egy sziklán lévő fészekig, amelyből tátott csőrű fiókák dugták ki fejecskéiket. A tojó, amint meglátta őket, rögvest megfeledkezett a sólyomról, s nagy hozzáértéssel etetni kezdte őket. A sólyom a fészek felett lebegve gyönyörködött benne, milyen fürgén szorgoskodik a tojó, milyen boldogan és ügyesen tömködi gyermekei csőrébe a húsdarabokat. Azok még le sem nyelték a falatot, máris tátották csőrüket a következő után. A sólyom váratlanul úgy érezte, mintha ráomlana a szikla. Meglepetésében vadul csapkodni kezdett szárnyaival. Csak kis idő elteltével fogta fel, hogy egy egész csapat sólyom csapott le rá, az idegenre, hogy megvédjék tőle fészkeiket. Odakiáltott nekik: „Bocsássátok meg nekem, hogy a fehér kesztyűn ültem”. Azok így feleltek: ,Mi itt szabadon lélegzünk, Csengettyűket nem szívelünk, Másképpen éljük életünk. El innen! Hess! Vissza se nézz! Ahonnan jöttél, oda térj. Vár rád a fehér kesztyűs kéz. ” Az elűzött sólyom sokáig céltalanul röpködött, szállt, amerre látott, s egyre csak a történtek jártak a fejében. Úgy érezte, hogy senkinek sincs rá szüksége, hiszen még az övéi is idegennek tartják. A »nagy vadászaton« a sajátjai, de nem a vérei között volt, itt viszont idegen az övéi között. Ott, a nagy vadászaton Georgij ..., eszébe jutott Georgij és Zarbazán, s elszégyellte magát: »Ok az 692
