Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Hatiasvili Nodar: Önérzet; A sólyom (novellák)

A sólyom

.flegyek közt megbúvó fészkétől távol, Ült a sólyom, a fehér kesztyűs kézen.” (Raszul Gamzatov)

A szürke, fázós napok után végre előbújt a nap, s ahogy az a hegyekben lenni szokott, minden megváltozott. A hó olvadásnak indult, de még meg-megcsil- lant a napsugaras pocsolyákban. »Vétek itthon ülni ilyen időben« - gondolta Georgij, s nehézkesen felállt a lócáról. »Hej, öreg csontjaim« - motyogta a bajusza alatt, de ennek ellenére viszonylag fürgén magára kapta a zekéjét, leakasztotta fegyverét a falról, s kilépett a verandára. Végigfuttatta tekintetét az oly jól ismert tájon, puskáját a vállára akasztotta, s elindult lefelé a nem túl tágas, ám gondosan karbantartott ház falépcsőjén. Még le sem ért, máris ott termett mellette kedvence, a kaukázusi juhászkutya.

— No Zarbazán, te is boldog vagy, igaz? — kérdezte a kutyától, mintha válaszra várt volna. - Menjünk cimbora, talán ma jobban kedvez nekünk a szerencse - mondta, s megsimogatta a kutya fejét. Az farkcsóválva nyalogatta Georgij kezét, s azon mesterkedett, hogy gazdája arcát is végignyalhassa.

Ezen a napon valóban szerencséjük volt, nem telt bele sok idő, és Georgij lőtt két nyulat. Többre nem is vágyott, ám hazamenni sem akaródzott. Úgy érezte magát mint a régi szép időkben, szabadon lélegzett, s könnyedén mozgott. Szeretettel nézegette a hósubába burkolózott hegycsúcsokat, s olyan jó kedve kerekedett, hogy szerette volna megosztani valakivel az örömét. „Zarbazán” — szólította kutyáját. Még ki sem ejtette a nevét, a kutya máris ott állt mellette és rászegezte tekintetét. „Ugye milyen jó így?” - kérdezte Georgij, két tenyere közé fogva a kutya fejét. „Ha ember lennél, nem akadna párod. Na jól van, eredj csak.” Hazafelé menet, még a hegyekben, Georgij egy sólyom- fiókára bukkant. A fióka nehezen szokta meg a házat és Georgijt, de nyárra annyira megerősödött, hogy Georgij hozzáfogott, hogy megtanítsa vadászni. A sólyom kivételesen ügyes volt, s rövid idő alatt kiváló segítőtárssá vált. Georgij gyönyörűséggel nézte, hogyan vadászik, s mikor a sólyom a feladat teljesítése után visszarepült fehér kesztyűs kezére, Georgij örömében és büszkeségében gyakran odaszólt Zarbazánnak: „Mihez is kezdenék nélkületek?” Zarbazán szokásához híven figyelmesen végighallgatta gazdáját. Nagyot sóhajtott, fejét felé fordította, mintha Georgij hangjának legkisebb rezdülését se szeretné elszalasztani, s csak akkor kezdte el csóválni a farkát, mikor gazdája befejezte mondandóját, s csóválta egészen addig, míg Georgij meg nem simogatta a fejét. A sólyom ilyenkor fészkelődni kezdett a fehér kesztyűn, s megvető pillantást vetett Zarbazánra. Bár tisztelte Zarbazánt hűségéért, bátorságáért, és még sok egyébért, dühítette, hogy mindig Georgij simogatásáért és dicséretéért kuncsorgott. Sehogy sem fért a fejébe, hogy az olyan hatalmas, bátor vadászok életében, mint Georgij és Zarbazán, hogyan lehet helye a gügyögés690