Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Bogdán László: A gyanú
hogy nem találkoztak soha. A férfi mozdulatlanul áll a tornácajtó eló'tt, feje fölött az eró'södó' szélben megrezzen a fokhagymakoszorú, amit a tisztátalan elriasztása miatt rakott ki a nagymama, mióta ó't, balcsillagzat alatt tévelygő' kisunokáját rémálmok kínozzák és maga a rettentő Drakula vámpír, a szellemvilág transzilván démona kísérti ezekben az elborzasztó rémálmokban... Igen, ott áll az ajtó előtt, a szívfájdítóan ismerős udvaron, ahol nem változik semmi, hiába múlik el egy fél évszázad, az esztelen időnek nincsen hatalma nagymama kicsiny, bensőséges udvara fölött, itt minden úgy marad, ahogyan különben emlékeiben is él, a fokhagymakoszorú, az öreg kút, a körtefa és hátrább az ólak, a fákhoz kötött disznók, az egres- és ribizkebokrok a kerítés mellett s hátrább a kiskertben a karóra kötözött zöldbab, a biztatóan pirosló paradicsomok, paprikák, zöldellő saláták, a murok állandóan nemet intő szárai, a tárkony és a lestyánbokrok, amelyek szinte lángragyúlva a felkelő nap erősödő fényében. Nézi a kisfiút, aki ő volt egykor s saját tíz esztendős szemével néz vissza rá, aki lesz. S nézik mindketten az aprócska, töpörödött, fekete ruhás öregasszonyt, amint kedveskedve duruzsol a tyúkjainak és magot szór eléjük a porba. A kakas peckesen húzza ki magát a szemétdombon és harsányan kukorékol. ,fel ébredtél, Nicolae?” - hallja nagymamája szívfájdítóan ismerős, emlékek légióit ébresztgető és mozgósító, rekedtes hangját, feléje lép, de az öregasszony érdekes módon nem vesz tudomást róla, lehet nem is látja őt, elmegy mellette, világos: számára nem létezik, számára ő a semmi, csak a kisfiút látja s tehetetlenül szorongva lép feléje, szeméből egy könnycseppet elmorzsolva rajzol tétován kereszteket a bütykös, faághoz hasonlító kezével a csikófrizura fölé a levegőbe. „Drakula vámpír el akarja ragadni őt” - válik síróssá a kisfiú hangja és fejét nagyanyja ölébe fúrva, elkeseredetten kezd el sírni. „Most is itten van” - sikoltja és megrettenve feléje mutogat. O ettől annyira elképed, hogy képtelen megmozdulni; megszólalni sem tud, hogy tisztázza magát, az öregasszony riadtan fordul feléje, de nem látja őt, „csak a szemed káprázik kisfiam!” - suttogja, simogatva a gyermek reszkető fejét, de az sehogyan sem képes megnyugodni, az iszonyattól kerekre tágul a szeme, amelyben megrendülve ismerhet a magáéra, idegesen feléje mutogat a kezével „ott van! - sikoltja -, ottan van és el akar vinni a kastélyába!...” lát valami az kétségtelen, de a suttogó fokhagymakoszorú alatt didergő Spiridon kétség- beesésében képtelen teljes bizonyossággal eldönteni, hogy őt látja-e vagy tényleg a sötétség fejedelmét; a hűvös reggeli szél erősödik, nem tudja pontosan eldönteni tavasz van-e vagy nyár? aztán szemébe ötlenek megint a biztatóan pirosodó paradicsomok, a zöldellő saláták, a fényben lángoló ribizkeszemek és észreveszi, legnagyobb döbbenetére, Maját is, fehér ruhájában mosolyogva közeledik, mintha lebegne a tiszta levegőben s szája széléről vér szivárog, megnő, eltakar mindent, magába szippantja őt is, már ott vacog a lassan sötétedő vörösből bordóvá váló gömbben, iszonyodva egészen a falig hátrál és ahogy a lány, áldozata és szívszerelme felé fordul, eléri ismét a darab időre elegendő bíbor ragyogás, magába szippantja, tehetetlenül zuhan s valahonnan közelről iszonyodva hallja meg Drakula idétlen, torokhangú röhögését, megfordul és ekkor pillantja meg egykori kollégáját, Gelut is, a sebhely szinte lángol az arcán, ahogy a vonakodó Maját fogdossa és hátradöntött fejjel, teli torokból hahotázik s az egyre erősödő késó'nyári szélben - mert kétségtelen augusztus vége lehet vagy szeptember eleje? — szétválnak, ellebegnek, semmivé esnek 654
