Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Bogdán László: A gyanú
„És erre te?” „Erre én elfutottam.” „Miért?! Ez szabályellenes volt!...” „Nem akartam megzavarni őket. Én...” ,A szabályzat szerint az ápoltaknak nincsen joguk egymással semmiféle kapcsolatot létesíteni, pláne szexuálisát...” „O nem látott semmiféle szexuális kapcsolatot, ő azt látta, hogy az őrnagy elvtárs nagy fehér segge fel alá tolatott szegény megboldogult Evelin kisasszony combjai között és...” „Hát éppen ez a szexuális kapcsolat, te csacsi!...” A behunyt szemmel, mozdulatlanul fekvő, alvást tettető Spiridon ebben a pillanatban döbben rá arra, hogy ki a harmadik beszélő. De továbbra sem mozdul, azt akarja, hogy a trécselő nővérek legalább még egy ideig ne jöhessenek rá arra, hogy ő ébren van, hogy nyugodtan, felszabadultan pletykálkod- hassanak tovább, hiszen hasznos információkkal látják el őt, akinek ám lám fel kell készülnie az elkövetkezőkre, hiszen máris gyilkossággal gyanúsítják. Védekeznie kell tehát, ki kell dolgoznia egy olyan stratégiát, ami megmentheti őt, hiszen, ha jelenlegi kiszolgáltatott idegállapotában semmiben sem lehet biztos, abban igen, hogy nem ő ölte meg utolsó szerelmét, az egyetlen lényt, aki iránt mégiscsak érzett némi szánalommal vegyülő tagadhatatlan vonzalmat. De ha nem ő, akkor ki?! És aggaszthat a harapások nyoma is Eveiéin nyakán. Világos, valaki - maga a gyilkos! - akarta így ráterelni a gyanút, rá, akiről köztudott, hogy Drakulának képzeli magát, hogy arról képzeleg, hogy ő vámpír. „És a pozíció?” A harmadik beszélő hangjában sóvár kíváncsiság bujkál és Spiridon immár tévedhetetlenül ismeri fel, hogy a harmadik, láthatatlan beszélő a főnővér, Maria Rádescu, ez a magas, sovány ötven körüli, gonoszkodó vénlány. Tegnap szabadnapos volt, beutazott a közeli kisvárosba koncertre, mindene a zene, vagy ha nem volt hangverseny, a barátnőjéhez, s ezért csak most értesült locsi-fecsi beosztottjaitól az intézet nyugalmát feldúló gyilkosságról, de most sietősen, az őt mindég is jellemző rámenős sietséggel akar megtudni mindent. ,,Miféle pozíció? O nem is érti!...” „Hát Spiridon elvtárs mégiscsak szekustiszt, ha beteg is, a szegény megboldogult pedig egy paranoiás gyilkos. De ő most nem társadalmi pozíciójukról beszél, hanem arra kíváncsi, hogy hogyan csinálták? Ha benézett a szobába, látnia kellett ezt is!...” „De hát ez miért érdekes, basztak és kész...” „Látta vagy nem látta? És azt, hogy mi a fontos itt, azt még egyelőre az igazgató elvtársnő, de közvetlenül utána ő dönti el...” „Az őrnagy elvtárs szegény megboldogult Evelin kisasszony combjai között feküdt és fújtatott, mint egy vadkan. Akisasszony combjai összekulcsolódtak a derekán...” Spiridon hiába próbál kétségbeesetten egyensúlyozni az eszmélet peremén, az álom gyógyszerek sokszorozta hatalma erősebb nála, elsodorja megint, újra nagyanyja udvarán áll, a körtefa alatt és figyeli az őszülő, szikár hatvan éves férfit, aki valahonnan őíjítően ismerős, noha egészen bizonyos, 653
