Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Bogdán László: A gyanú
ten imádkoznak, hogy hagyjanak végre el már kísértő álmaim és Drakula vámpír menjen legendáiba vissza...! De se a nyugtalan álmok nem hagynak el, se a sötétség fejedelme nem tágít. Most elmegyógyintézeti szobájában felriadva az őrnagy nem meri kinyitni a szemét, minden akaraterejét összeszedve figyeli mi történik körülötte s egyúttal az álom nyomában maradó nyugtalanságérzetét igyekszik - ameny- nyire lehet - tompítani, igyekszik elvonatkoztatni az álom előhívta rettegésekből, elfeledkezni a félelemről. Már nagy gyakorlata van ebben, százig számol vagy százötvenhatig, majd visszafelé s közben a feledésbe száműzi a hahotázó, száját nyalogató s az ő nyakát hipnotizáltan bámuló Drakulát, a kóválygó madarakat, a mezőt, a gémeskutat, az öregemberek ráncos arcára emlékeztető, kiszáradt földet s amint csukott szemmel küszködik kísértő képzelgéseivel, hirtelen hallja meg Rodica nővér kissé kedvetlen hangját. „Ezt a szegény, nyomorult őrültet vádolják a gyilkossággal, hallottad?...” „Harapások voltak az Evelin elvtársnő nyakán - mondja nehézkesen formálva a számára idegen nyelv szavait Irénke. - És ő képzeli Drakulának is magát, nem?” „Mert beteg. De én láttam az este amikor szeretkeztek.” JMit láttál te, leányom?” A harmadik hangot először nem is tudja azonosítani, valahonnan hátborzongatóan ismerős, mindenesetre varázslatos erővel tünteti el az álom visszavisszajáró, tudatában lebegő foszlányait és képeit, semmivé esnek a lomhán szálldosó, torz, fekete madarak, képzelgéseivel és legendáiba húzódik vissza a képzelet vérszipó hercege, szétfoszlik az elárvult mező, eltűnik, a tiszta levegőben lebegve asszociációi szakadékába tűnik a gémeskút, elszivárog a döglött, általa megfojtott madár fekete vére, felszívják és felisszák a szintén semmivé eső fold mohó repedései, csak a nap erősödő fénye marad meg, szúrósan világítja meg a semmit s az álombéli káprázatok, tudja, előbb-utóbb egyetlen vörös folttá állnak össze, de most mégsem így történik, Maja arca ugyan egy pillanatra mégiscsak megképződik előtte, de most nincsen semmiféle vércsík a szája szélén, mosolyog, fehér fogai megvillannak a sértő fényben, amint mohón az ő védtelen nyaka fölé hajol a zöld lepedőn elmegyógyintézeti szobájában, ahol különben nem is járt soha... Igen ő azonnal tudja ezt nem lehet, ezen a lepedőn Maja soha nem tárult ki előtte ebben a szobában, ő soha nem ölelkezett Majával, aki már jóval elmúlt ötven éves és csak az ő emlékeiben, fantáziálásaiban fiatal, de már minden összekeveredik, eltéved az emlékeiben s mielőtt kényszerképzetei rádőlhetnének, hogy maguk alá temessék, mielőtt képzelgései elsodornák megint meghallja a titokzatos harmadik beszélő kissé kántáló, gyanúsan halk s ezért mindenféleképpen összeesküvőkre emlékeztető hangját. „Azt mondod, te lány, hogy az őrnagynak viszonya volt a gyilkos nővel?” „Hogy viszonya volt-e azt ő nem tudja, ő csak azt mondja amit látott, valami eszelős kiáltást hallott, Spiridon elvtárs hangja, döbbent rá azonnal és máris kirohant a folyosóra és benyitott ebbe a szobába és látta amit látott...” „És mit látott egészen pontosan?” „Hát itten ölelkeztek, Évelin kisasszony szegény és az őrnagy elvtárs és nem is vettek tudomást róla szerelmi lázukban, basztak, mint a nyulak...” 652
