Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Bogdán László: A gyanú
BOGDÁN LÁSZLÓ A gyanú* Egy beláthatatlan mezőn menekülök, fölöttem nagy, fekete madarak köröznek, a bánat repülő hírnökei, néha le-lecsapnak az aszály sebeivel megjelölt repedezett, szomorú földre, a szívemre, sárguló, satnya fűcsomók közé, gyíkokat keresnek, rágcsálókra vadásznak, de érzem, mint potenciális zsákmányt, már engem is elég régóta szemmel tartanak. Kisfiú vagyok ebben a gyermekkorom óta kísértő álomban, amely makacsul újra meg újra visszatér és nem hagy nyugodni, tíz vagy tizenegy esztendős, csikófrizurás kisfiú, szakadt rövidnadrágom pántja lobog, cipőmbe kavics megy, de nem merek megállni, hogy leülve a forró, aggastyánok ráncos arcára is emlékeztető földre kivegyem, attól tartok, s talán nem alaptalanul? hogy a madarak azonnal rámcsapnának; az előbb egyikük — egy különösen nagy, torz és fekete madár — annyira közel került hozzám, hogy egy pillanatra sárgásán lobogó szemébe meredhettem, s pillantása semmi jót nem ígért, egy pillanatig tétovázott, aztán gorombán csapott felém a csőrével, elhajoltam, de világos volt az üzenete, nem, még nem akar megsebezni, inkább figyelmeztetésnek szánta, tudjam mire számíthatok. Kurrogó hangot hallatva lomhán rebbent tova, mint akinek semmi sem sürgős... Futottam tovább. Hogy félelmem nem alaptalan, talán az is bizonyítja, hogy példáján felbátorodva, most már félreérthetetlenül fölöttem köröznek ezek a rusnya dögök — sasok, héják? ülük? vércsék? nem tudom eldönteni? - és a csenevész fűszálak közé, a föld repedései között rajzolódik ki élesen az árnyékuk, mintha tűvel karcolná egy ismeretlen művész s időnként eltakarják az én kicsiny, helyét állandóan változtató, menekülő árnyékomat, ami tudom, azt is jelenti, hogy itt vannak már közvetlenül fölöttem, az egyik szárnya a vállam is súrolja, a másik tátogó csőrével kap mohón felém, de még ki tudok térni, félek, következőkor ez nem sikerülhet, lihegve, erőmet megfeszítve futok vagy inkább botladozók tovább, bár nem tudom, egyáltalán ez-e a helyes taktika? a mező - amerre a szemem ellát üres, sehol egy fa, egy boglya, egy gémeskút, egy ház, kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, erőlködve szakítom le nadrágom pántját és azzal csapkodok magam körül, a madarak lomhán kissé feljebb emelkednek, de még nem hagynak el, magabiztosan köröznek fölöttem, időnként eszelős kurrogó hangot hallatva, aztán a legnagyobb torz fekete madár - amelyik már az előbb is próbálkozott és szemében sárgán lobogott a gyűlölet, hirtelen lecsap, kőként zuhan rám, csőre horzsolja a vállam, ingem elszakad, a sebből szivárogni kezd a vér, szárnyával is tarkón legyint, elszédülök, végigesem a * A Drakula megjelenik című regény 3-ik fejezete 650
