Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Bogdán László: A gyanú

földön, de még nem adom meg magam, elkeseredetten csapkodok a nadrág pántjával, a madarak eszelősen köröznek fölöttem, érzem fel kellene ugranom, menekülni kellene, nincs más esélye, ha ugyan ez esély? de lábaimat már nem is érzem és mert nem is érzem, nem tudok felállni, a vállamból, a sebből szivárog a vér, nézem a fölöttem egyre szőkébb körökben repdeső madarakat, tehetetlenül és elkeseredetten s tudom nem menekülhetek. Az egyik most ismét kőként zuhan rám, utolsó pillanatban hengeredek alamuszin tova és a nagy, bűzlő szagokat árasztó, torz fekete madár csőre élesen koppan a kiszáradt göröngyök között, ekkor mintha megtáltosodnék feléje csapok a nadrág pántjával, ütni és rúgni kezdem, a többiek érdekes módon nem támadnak rám, ellenkezőleg feljebb emelkedve kísérnek, s mintha figyelnének is, mintha érdekelné őket mi fog történni az elkövetkezőkben? Mindezt alig érzékelem, a madár közben hátára fordid, kezem már a nyakán, érzem a vonagló, időnként szünetelő szívdobbanásait, szemében lassan hunynak ki a gonoszság sárgán, vörösen villogó köböldlángjai, s miközben utolsó erőmet összeszedve szorítom a nyakát, érzem, hogy kérdőn, kissé csodálkozva néz rám, szemében ott marad megrettent arcom, mert hirtelen nagyot rúg és mozdulatlanná válik. Elengedem a nyakát, feltápászkodok a földről, tovább-botorkálok a nép télén mezőn az egyre égetőbb fényben. A madarak nem tágítanak. Hét vagy nyolc madár árnyéka különül el, mint mozgó rajz a sárga, repedezett földön, de már nem támadnak, mintha valami jelre várnának, lomhán köröznek fölöttem és hirtelen veszem észre a távolban a gémeskutat, először azt hiszem, délibáb, a nap játékairól van szó? de mégis feléje fordulva újra rohanni kezdek, teli szájjal, kapkodva szedem a levegőt, a gémeskút káváján fekete köpenyes alak ül, „segítsen, bácsi!”, ragadom meg a kezét s akkor felém fordulva átmenet nélkül hahotázni kezd s a szúró napfényben megcsillannak hatalmas agyarszerű metszőfogai. „A madarak?” - kérdez vissza s hangja mély, mintha pincéből jönne, felém nyúl, megnyalja lilás, vastag szájperemét s fogain megcsillan a fény. Félelmemben felriadok, nagymamának mesélem el az álmot, keresztet vet, „uram irgalmazz!” suttogja és fokhagymakoszorút akaszt az ikonra, az ágyam fölé és azt mondja, „ez Drakula vámpír volt, vigyázz kisfiam!”, s én nem merem megkérdezni ki az a Drakula vámpír?, meredten bámulom a megfeszített képét, a fokhagymakoszorúk két részre vágják a fejét, szemében a megbocsátás könnyei égnek. Hogy min nevet a fekete köpönyeges, kiálló agya- rú férfiú és miért kap felém fura, ijesztő, karmokban végződő, hatalmas kezével, akkor még nem tudom meg, mert felébredek, lihegve, verítékezve fekszem az ágyamon, s ha lehunyom a szemem még látom a pergamentégen az eltünedező, torz fekete madarakat, látom az aszályos mezőt is s a gémeskút káváján ülő alak sötét, merev pillátlan szemét, feketés-bordó szembogara izzani kezd s érzem, ha valami csoda nem történik belezuhanok, hát nem merem lehunyni a szemem, tehetetlenül fekszem az ágyamban és nézem a plafon hazudozó repedéseit, majd az ikont bámulom, igyekszem elkapni a megváltó tekintetét, rámtörő félelmemben hozzá imádkozom, szívesen sírnék vele én is, de csak a fokhagymák ütődnek egymáshoz, furcsa, surrogó hangokat okozva, a huzatban...

,Megint álmaid gyötörnek, kisfiam?” - simogatja meg a fejem magymama és hűsítő mentateával kínál, később, amikor már kissé magamhoz térek ket651