Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Brém-Nagy Ferenc: Mire megérkezünk

való találkozásod óta benned bújkáló összes feszültség egyszerre szégyenné változik. Hiszen a lány, aki bár feleannyi idó's lehet, mint vendéglátód, láthatóan hozzá tartozik, minden bizonnyal a felesége vagy az élettársa, jelenlétével hús-vér cáfolata feltételezésednek. Gyötör az önvád, amiért megsértetted a férfit, noha eddig tényleges okod nem volt rá. Önmagad rakta máglya, köny- nyen lobbanó gyehenna, perzsel, úgy érzed, elveszejt.- Ne kínozza magát — mondja halkan -, gyanakvása természetes. Annyi szörnyűségró'l hall az ember mostanában, hogy sosem lehet eléggé óvatos.

Szavai némi gyógyírt hoznak, enyhítik csöppnyit a benned dúló vihart, és ez elég hozzá, hogy a fáradság vegye át az uralmat rajtad. Nem bírod nyitva tartani a szemedet. Hallod a férfi és a lány párbeszédét. Lassan duruzsolássá halkul, majd felriadván érzékeled, a beszélgetés továbbhaladt, neked valami kimaradt beló'le. Próbálsz úrrá lenni az álmosságon. Kevés sikerrel. Újabb és újabb hullámokban tör rád, feltartóztathatatlanul. Bóbiskolásból a lány hangja riaszt.- Gyere utánam - mondja emelt, parancsoló hangon, amelyben még felfedezhető a neheztetés.

Kimegy a konyhából. Nem követed azonnal. Még mindig motoszkál benned, megköszönöd vendéglátódnak a vacsorát, a lehetőséget a fürdésre és elmész. Bár pontosan tudod, képtelen leszel rá, tépelődsz még.- Menjen nyugodtan, pihenjen le - mondja a férfi anélkül, hogy rád nézne. - Nincs semmi baj, nem haragszom önre. Jó éjszakát!

Szavai hozzáadódva fáradtságodhoz elégnek bizonyulnak, hogy felkelj az asztaltól és elindulj a folyosón a bejárattal szemben lévő szoba felé, amelynek ajtaját a lány nyitva hagyta, s ahonnan gyenge fény szűrődik ki.

Szolid eleganciával berendezett, nem túl nagy helyiségbe jutsz. Bal oldalon a falat sötétbarna szekrénysor foglalja el, középen kihúzhatós, széles ágy. Szemközt két szárnyas ablak, földig érő függönyök, barna sötétítők, a köztük lévő falrészen virágtartók, rajtuk majdnem a padlóig futónövények zuhataga, előttük fa dézsában méteres vízipálma. A jobboldali ablak melletti sarokban méretes, a szekrénysorral azonos nemű íróasztal áll, rajta computer. Jobbra tőle szárnyas, üvegezett ajtót látsz, aztán egy könyvekkel zsúfolt, szinte a plafonig nyúló polcot, a sarokban vesszőből font ernyőjű, kis asztallal és újságtartóval körbeépített állólámpát, mellette az ablakokkal szembefordított, hatalmas, fejtámlás fotelt. Fonott burájú lámpa lóg a mennyezetről, a padlón, a szoba közepén világos, süppedős szőnyeg.

Lerúgod a cipődet. A lány lepedőt terít az ágyra. Igazgatja, közben lehajol. Felcsúszik fenekén a rövid, combközépig sem érő ruha. Most nézed meg igazán. Csinos, kimondottan mutatós teremtés. Mintha készakarva bíbelődne a folyton redőkbe ránduló gyolccsal, hogy időt adjon neked a bámulásra. Mintha direkt ingerelne, kíváncsian rá, hol húzódik önuralmad határa. Szinte abban a pillanatban, amint megfogalmazódik benned ez a gondolat, feltérdepel az ágyra, hogy a tőle legtávolabbi sarkán betűije a lepedőt. Derekáig felszalad rajta a ruha. Nem zavartatja magát.

Felhorgad benned a vágy. Kontrolltemető lüktetés, mélységes mélyben fel- hevült, kitágult, feszítő, törni kész magma, feltartóztathatatlan erő, az öntudat vékonynak bizonyuló héját megrepesztő rengés. Megráz, elborít, megindít. A lány mögé lépsz. Kezedet a fenekére teszed. Összerándul az érin638