Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Paládi Zsolt: Kadarka úr tisztessége

Érezted már, hogy az agyad olyasmit diktál, amit feltétlenül meg kell tenned, de a tested és a zsigereid mégsem engedelmeskednek neked? Erezted, hogy erőszakosnak kell lenned, mert ha nem vagy az, később felmarcangolod magad miatta? Hogy meg kell mutatnod, férfi vagy, különben kigúnyolnak és kiröhögnek a hátad mögött? S hogy mindezek ellenére tehetetlenül és bénán sodródsz az eseményekkel, mint egy plüssállat az árvízkor? - fordult felém Kadarka. Cimborái már hazamentek. Az ő jelenlétükben nem tett volna fel ilyen kérdéseket. Engem tisztelt meg a bizalmával. Őszintén válaszoltam.- Hajjaj. Túl sokszor. Mit gondolsz, mióta vagyok nős? Meg hát egyébként is. - tettem hozzá, mert megijedtem összehúzott szemöldökétől. Tudtam, mennyire tiszteli a nőket. - És mi lett Ágnessel? - kérdeztem.- Később rájöttem, hogy Kőhegyi még éjszaka felkereste - legyintett. - Voltak nekem kalandjaim azóta is, de egy nővel se beszélgettem az anarchizmusról. A feleségem meg a brazil sorozataival! Áhh... Messzebb vagyok 68-tól, mint a Dunaferr a Bajnokok Ligájának megnyerésétől.

Aztán rövid újvárosi tanítóskodásáról mesélt, a pártalapszervezetről, az ingyenlakást kapott titkárnőkről, a „megajándékozotthoz” járó főnökökről, meg a kedélyes évekről, amikor az egyik adminisztrátor-kisasszony megszánta őt is („Na jöjjön kedves Kadarka a Tóth elvtárs meg a Hosszú elvtárs között”), a talpon maradt szocialista városról, amely „bezzeg bebizonyította életképességét”, a fejlődés ívéről (JÉs hallom, újra jut pénz a Kohászra”), de láttam, nem erről akar beszélni, ez csak figyelemelterelés, mégis tovább elmélkedtünk a vasvárosról, ahová a feleségem révén engem is rokoni szálak fűznek, kifejtettem elméletemet, miszerint a kommunisták mindenkit megvásároltak „hazánk első szocialista városának”, a nincsteleneknek lakást, munkát, megélhetést és kiemelkedést ígértek, ilyenformán az ottani lakosság megvesztegetett emberekből áll, csak értelmiséget nem tudtak vásárolni maguknak, mert az értelmiségi inkább egy lyukban él, de nem tűri a basáskodást és az ostobaságot. Túlzásokba esem, ingatta a fejét Kadarka, ő is „valahol” értelmiséginek tartja magát, de igenis tudna élni egy olyan helyen, ahol sok a fás és füves terület, s ahol minden lakásba besüt a nap. Létezik már újvárosi identitás, mondta, mint ahogy az a tizenegy innen-onnan összevásárolt focista is tökéletes csapatot alkot, igaz „nemzetközi szinten fabatkát sem érnek, de legalább a mieink”. Ebben egyetértünk, helyeseltem békítőén, ők legalább egy sajátos „magyarfutballt” játszanak, nem pedig „gyalázatfutballt”, mint a többiek. Bár a kettő némileg rokon. Kadarka már vette is a levegőt, egy hosszabb beszéddel szerette volna méltatni a fiúkat és elismertetni velem nagyságukat, ám hirtelen valami beléfojtotta a szuszt.

Csodának ható esemény történt akkor. Mint amikor Macondoban száz napig folyvást esett az eső, mint amikor Pepin bácsi sógornőjével együtt felrepült a sörgyár kéményére, mint amikor Ondris és Jadviga szenvedése végre véget ért, ahhoz fogható jelenet zajlott le előttünk. A kocsma nagy színes mágusa, a 80-as évek közepén gyártott Orion tévékészülék képernyőjén megjelent Rudi Dutschke, a hatvanas évek végének bálványa, a pallost lóbáló újbaloldali arkangyal, a német sörhasúak ligájának réme. Dutschke, a megvesztegethetetlen. Dutschke, a hun.

De ez nem az a Dutschke volt. Ez a frankfurti polgármester Dutschke, az

629