Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Pápay György: Propedeutika gordiuszi csomókhoz

Nagyüzemi Realizmusára, vagy a Searle által tipikus materialistának nevezett Dániel Dennett narratív tudatkoncepciójára). Az eliminativizmus csupán egy szelete a materializmus tortájának, ezért Searle alaposan összekuszálja a szálakat, amikor meghatározását kiteijeszti az összes materialista elméletre. Ennek fényében más szemszögből kell megközelítenünk az Elme, nyelv és társadalom koncepcióját: érdemes félretennünk az alapbeállítások körüli hókuszpókuszt, s ehelyett az eliminativizmus kritikájaként olvasnunk az adott fejezeteket.

Az eliminatív materializmus szerint a tudat csupán epifenomén, vagyis olyan oksági erővel nem rendelkező kísérőjelenség, amely teljes egészében visszavezethető az agyban lejátszódó idegi folyamatokra. Searle ezzel szemben amellett érvel, hogy az összetett fizikai rendszerek alsóbb szinten történő magyarázata még nem jelenti azt, hogy maga a rendszer illuzórikus volna. Közérthető példaként az autó motorja kínálkozik. A motor működését képesek vagyunk megmagyarázni a dugattyúk és hengerek szintjén, vagy akár még egy szinttel lejjebb, a fémötvözetek molekuláris szerkezete és a szénhidrogének oxidációja felől, ez azonban nem vonja maga után azt a következtetést, hogy maga a motor semmiféle oksági erővel nem rendelkezik, hanem puszta illúzió. Más oldalról is megközelíthetjük a kérdést: korántsem látszik következetes álláspontnak az, hogy a természetes szelekció során létrejöhetett egy olyan strukturált rendszer, amely nélkülöz minden oksági erőt, s így egy fikarcnyival nagyobb túlélési esélyt sem biztosít a szervezetek számára. Az eliminativisták azt feltételezik, hogy az ember viselkedése akkor is változatlan maradna, ha a tudatosságot kivonnánk belőle, pedig viselkedésünket éppen a tudat határozza meg (ahogyan Searle fogalmaz: nélküle csupán öntudatlanul hevernénk). Searle többé-kevésbé koherens, radikálisan újszerűnek azonban semmiképpen sem nevezhető álláspontját a következőképpen összegezhetjük: az elménk biológiai beágyazottsága melletti érvek nem vonják maguk után azt a következtetést, hogy a tudatosságról való beszéd terminológiáját lecserélhetjük a neurobiológusok fogalomkészletére; a mentális szókincs nélkül számos fontos jelenség (például a társadalmi valóság elemeinek többsége) megragadhatatlannak bizonyul. Ez a felfogás teljes mértékben vállalható, azonban egyrészt nem tekinthető Searle találmányának, másrészt pedig, hiába sugallja ezt a könyv, korántsem oldja meg az elmével kapcsolatban felmerülő összes filozófiai problémát. Searle úgy kezeli a kérdést, mintha az (elme)filozófus dolga csupán annak felvázolása volna, hogyan képzelhetjük el a tudati élmények kötődését az agyhoz, innentől viszont akár át is passzolhatjuk a labdát az idegtudományok képviselőinek, dolgozzanak csak ők a megoldáson. Ezen a ponton azonban megint következetlennek tűnik föl a gondolatmenet, ez a hozzáállás ugyanis inkább az eliminativisták sajátja, mint a nem reduktív materialistáké. Ha a tudat valóban nem kísérőjelenség, ráadásul, ahogyan Searle kezdetben állította, még harmadik személyű létmódra sem vezethető vissza, a vele kapcsolatban továbbra is fennmaradó talányok nem vonhatók ki a filozófus hatásköréből. Searle azonban, vállalva minden következetlenséget, inkább egy csapásra vágja szét a gordiuszi csomót; számára annyi pontosan elég, hogy megmutassa a mentális szókincs nélkülözhetetlen voltát, mivel birtokában már bátran továbbléphet a nyelv és a társa576