Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Pápay György: Propedeutika gordiuszi csomókhoz
hogy elfogadjuk a kortárs fizika és a neurobiológia által kínált kereteket, melyek közé azonban be kell illesztenünk a tudatot, mint első személyű létezőt. Ha mindezt figyelembe vesszük, meghatározhatóvá válik a test és a tudatosság kapcsolata. Searle ezt a következőképpen oldja meg (érdemes az összes lépést felvázolnunk): a tudat első személyű létmóddal rendelkezik, ezért nem redukálható harmadik személyű jelenségekre: a tudat biológiai jelenség; a tudati folyamatokat az agy alacsonyabb szintű idegi foyamatai idézik elő; a tudat az agyban létrejövő magasabb szintű idegi folyamatokból áll. Searle ezzel megoldottnak veszi a test-elme problémát, ráadásul úgy tűnik föl, biológiai naturalizmusa az intencionalitás rejtélyét is képes egykettőre megvilágítani. Az intencionalitás (valamire való vonatkozás) problémája a következő: hogyan képzelhető el, hogy egy pusztán fizikai alkotóelemekből felépülő világban az egyik fizikai létező a másikról szóljon, vagyis a másikra vonatkozzon? A kérdés kiemelt fontosságú szerepet játszik az elmefilozófiában: hogyan lehetséges, hogy gondolataim Searle új könyvére vagy éppen egy tál bablevesre vonatkoznak? A válaszhoz Searle a legprimitívebb intencionális tudatállapotok egyikéből, a szomjúságból (az ivás vágyából) indul ki. A vesék egy renin nevű anyagot választanak ki vízhiány esetén, amely bizonyos peptideken keresztül hatást gyakorol a hipotalamuszra, ahol ezáltal meghatározott neu- ronkisülések mennek végbe. Ennek eredménye az ivás iránti vágy. Ha jelenleg nem is állnak rendelkezésünkre hasonlóan kiforrott magyarázatok például a látásélmény levezetésére, a szomjúság analógiája alapján már lehet sejtésünk arról, milyen jellegű folyamattal van dolgunk. A látásélmény pedig eredendően együtt jár az intencionalitással (mindig arra a tárgyra vonatkozik, amit éppen látok; enélkül nem is beszélhetnénk látásélményről). Searle szerint végre elégedetten hátradőlhetünk: megoldottuk a test-lélek problémát, s ráadásul beillesztettük az elmét a tudományok által feltérképezett való világ rendjébe. Valami azonban igencsak furcsa ebben a gondolatmenetben. Searle úgy adja elő az egészet, mintha ő találta volna fel a puskaport, pedig egy többé-kevésbé tipikusnak mondható materialista elméletet állít fel a tudatosság magyarázatára, méghozzá annak ellenére, hogy a materializmust épp az imént vetettük el mint téves elképzelést. A probléma forrásának felkutatása végett vegyük szemügyre ismét az érvelés kiinduló lépéseit! Searle először deklarálja a tudat harmadik személyű létmódra való visszavezethe- tetlenségét, majd rögtön ezután kijelenti, hogy a tudat biológiai jelenség, s az agy idegi folyamatainak eredménye. A szomjúságérzet elemzése pedig tételesen mutatja be, hogyan redukálható egy intencionális tudatállapot olyan biológiai mozzanatokra, amelyek tagadhatatlanul harmadik személyűek. A tudat első személyű létezőként való meghatározása olyan sallang az elméleten, amelyet Searle egy pillanatig sem vesz figyelembe gondolatmenete során. Miért van egyáltalán szükség erre az egész körítésre? A választ a materializmus Searle-féle meghatározása adja meg, olyan felfogásként állítva be a materializmust, amely szerint a világ kizárólag anyagi részecskékből áll, ezért nincs benne hely a tudat számára. Searle definíciója összemossa a materializmus és az eliminatív materializmus fogalmát; a definíció első fele természetesen minden materialista nézetre igaz, azonban nem jár együtt szükségképpen a tudatról való lemondással (a témában járatosabbak itt gondoljanak például Donald Davidson anomáliás monizmusára, Jerry Fodor 575
