Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom

tor egy Johannész nevű szerzetese már a VII. században keresztény szellemben „regényesítette” (ezt tévesen Johannész Damaszkénosznak tulajdonítják), s ez a változat a XI. század után valóságos népkönyv lett. A XII. században latinra fordították, s ettől kezdve a keleti és nyugati kereszténység legtöbb nyelvére lefordították (etiópra, egyházi szlávra, szerbre, grúzra, oroszra, stb.). Arab nyelven a X. században három változata forgott közkézen, s az egyiket fordították le héberre 1220 körül. Magyarul 1526-ban készült a legkoraibb fordítása, ami a Kazinczy kódexben található. Ilyen állandóan változó és gyarapodó mesegyűjtemény volt a középperzsa, szír, arab, perzsa, héber, bizánci görög, melyet számos európai nyelvre lefordítottak, s ezekben az irodalmakban nagy népszerűségnek örvendett Szüntipasz, a filozófus vagy Szindbád könyve, amelynek lényegét az Ezeregyéjszakában szereplő élvezetes változat (2000, IV:267-347) alcíme adja vissza: „Az asszonyok álnoksága és csalafintasága, avagy a király, a fia, a kegyencnő és a hét vezír története”. Az indiai eredetű igen művészien kidolgozott történetfüzér bonyolult elágazásait és izgalmas vándorútját B. E. Perry tisztázta megnyugtató módon egy kisebb monográfiában (Fabula 1960:4-94). Am az Ezeregyéjszaka európai diadalútja előtt legtöbbet fordított és legnagyobb szabású mesegyűjtemény föltehetően a Pancsatantra volt, e minden valószínűség szerint az i. sz. 300-500 között Kasmírban keletkezett „fejedelmek tüköré”, amely kitűnően motivált állatmeséken keresztül példázta a helyes és a helytelen uralkodás módjait. A mű szövevényes vándorútját T. Benfey (1859) és J. Hertel (1914) úttörő munkái alapján a kutatás nagyjából megnyugtatóan tisztázta, s tudjuk, hogy egy elveszett indiai változatból készültek a középperzsa, majd ebből a szír, arab (Kalüa wa-Dimna) és a görög (Sztephanitész kai Ikhnelatész) verziók, s ezeken alapultak a különböző klasszikus újperzsa, héber, latin, török, stb. változatok. Magyarul - tudjuk - e valaha rendkívül népszerű munkának több változata is készült:

a. ) a görögön alapuló latin fordítást ültette át Báji Patay Sámuel (A régi indusok bölcselkedései címmel, Eger 1781);

b. ) az egyik perzsa szövegen alapuló török fordításból (Hümájún-náme) készítette Rozsnyai Dávid a maga Horologium Turcicum című töredékes és szabad átdolgozását;

c. ) Galland és Guelette francia verziójából (Les contes et fables indiennes de Bidpai et de Lokman) készült - Zoltán József fordításának fölhasználásával- Tsehi András átültetése (1783);

d. ) végül a XX. században először ind eredetiből (a textus simplicior-ból), mégpedig az 1000-1100 között dzsaina szellemben megfogalmazott recenzióból készítette el Schmidt József a maga fordítását (első kiadás: 1924), majd az Ibn al-Muqaffac által a VIII. század közepén összeállított Kalíla wa-Dimna színvonalas fordítását Prileszky Csilla végezte el 1978-ban.

Végül utalhatunk az Ezeregyéjszaka fantasztikus kialakulására, amelyen belül - gyakran nehezen elkülöníthetően - szervesültek az indiai, iráni, mezopotámiai, stb. kultúra és irodalom elemei, s majdnem ilyen lenyűgöző e gyűjtemény európai utóélete, amelynek során e mű — még kellő pillanatban

— az éppen akkor formálódó „európai világirodalom” szerves részévé válhatott.

Paradox módon míg e gyűjtemények középkori és kora újkori változatai még a „világirodalom” modem felfedezése előtt a „magánvaló” világirodalom

569