Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom

szerves részei lehettek, s tekintélyes olvasóközönséggel bírva megtermékenyíthették az egyes irodalmakat, addig a legújabb, biológiailag pontos és esztétikailag magas színvonalú kísérletek már csak rövidéletű kulturális eseményeknek számíthattak, minden mélyebb irodalmi hatás nélkül. Úgy tetszik, hogy a polgári korszak világirodalom fogalmának kialakulása előtt sokkal egyszerűbb és magától értetődőbb volt a kultúrák bizonyos szféráinak az érintkezése, mint később, a nemzeti és a világirodalom (e két, sajátosan összetartozó és egymást kölcsönösen feltételező véglet) korában. Természetesen korábban is létezett egy sajátos Wahlverwandtschaft, egy olyan szűrő, amely különbözőképpen reagált a kínálatra, s valóban, ha egy egyenesen ábrázolnánk az „átfordíthatóság” és az átvétel eseteit, akkor legelöl állnának a - lukácsi terminológiával - a „dezantropomorfizáló” tudatformák, s azok tudományos, vallási és történeti szövegei, s a később irodalomnak felfogott anyagból a mesék, legendák, anekdoták és bizonyos epikus anyag, ám az egyenes végére kerülne a költészet és a dráma. Különösen a költészet lefordíthatatlanságát már a korábban említett al-Dzsáhiz, az adab-irodalom talán legsokoldalúbb alakja (megh. 869) pontosan megfogalmazta: ,,A költészet terén az araboknak, s az arabul beszélőknek van elsőbbségük. A költészetet nem lehet lefordítani, mivel az nem alkalmas arra. Ha megpróbálják átültetni, akkor költői szerkezete (

nazmu-hu) széttöredezik, metruma tönkremegy, szépsége elvész és nem lesz többé csodálat tárgya” (Kitáb al-hayawán, al- Qáhira, 1992,1:51). A dráma és különösen a vers - érthető módon - túlságosan- helytől és időtől függő — „antropomorfizálö” ábrázolások, amelyek teljességgel kultúra- és nyelvmeghatározottak, s olyan emocionális, nem-fogalmi üzenettel, „aurával” rendelkeznek, amelyet a maga egészében nem lehet átfordítani egy másik kultúrába és egy másik nyelvi közegbe. Ez a helyzet a — Goethe által programatikusan megfogalmazott - „világirodalom” korszakában látszólag megváltozik, ám - egy sajátos negatív folyamat eredményeképpen

— valószínűleg azért, mert a „polgári világállapot” elpusztítja a korábbi (vagy vele egyidejű, de tőle minőségileg különböző) kultúrák különös üzeneteit, s mindent felold egy új, „eldologiasodott” tárgyiasságba. Panoptikummá, múzeumi kiállítássá válik az, ami korábban egy meghatározott kultúra élő valóságélménye volt. Ezt a folyamatot sajátos módon keresztezi a világirodalom korszakával együtt jelentkező és azt sajátosan ellenpontozó nemzeti irodalmak tételezése. Tudjuk, jelentős különbségek vannak a Rousseau-i nemzetfelfogással leírható nyugat-európai nemzetek és a herderi „beteg” nemzetfejlődések között, s az előbbiek kétségkívül nagyobb nyitottsággal viszonyulnak a mássághoz, vagyis a többi nemzet kultúrájához. Am minden nemzeti irodalom lényege bizonyos „kánonizálás”, amelynek alapja a maga sajátos nemzeti múltképe, s ez szükségképpen nem a többi néppel való közösre, hanem a velük szemben kialakított különbségre teszi a hangsúlyt. Ezért sem lehet közös nevezőre hozni az esztétikai szempontok szerint tételezett világirodaimat a sajátos történeti-politikai-faji szempontok alapján deklarált nemzeti irodalmakkal. Az előbbi úgy ad helyet az esztétikailag értékelt korábbi és egyidejű műalkotásoknak, hogy megfosztja azokat konkrét különösüktől, az utóbbi viszont nagyonis érzékeny ezekre a - fajilag, kulturálisan, történetileg determinált - különös mozzanatokra, ám azokat sokszor csak azért és akkor hajlamos elfogadni, ha azt a világirodalmi szűrő különböző módon (Nobel570